Szárkő-túra

Szárkõ-túra

Idõpont: 2006.02.10-12.
Helyszín: Szárkõ-hegység (Déli-Kárpátok, Szörényi havasok)
Résztvevõk: Bánsági EKE-sek és Csabai Bihargók (9-9 fõ)

Darvasról (Hajdú-Bihar megye) már csütörtök este átmentem Békéscsabára Árpihoz, hogy ezzel is biztosabb legyen a péntek hajnali 3 órás gyülekezõ Csaba belvárosában. Másnap korán egymás után szállingóztak be a 9-személyes buszba a Csabai Bihargók. Két Csabai :-) Bihargó Gyulán száll be és már indulhattunk is a gyulavarsándi határátkelõ felé. A határon ezúttal semmi gond nem volt … Az elsõ kútnál eltankoltam a meglévõ lejeimet, mondván majd váltunk késõbb. Köröskisjenõ, Arad érintésével szépen haladtunk Temesvár felé. Itt találkoztunk a szegedi Bihargóval, Gonda Istvánnal és utasaival, a tavalyi túráról részben már ismert bánsági EKE-sekkel. Immár telekocsikkal, 18-an haladtunk úti célunk felé. Lugos következett, ahol az Artima áruház bevonzotta a civilizációtól csak nehezen elszakadó városi turistákat. Én egy üveg borral lettem civilizáltabb. Karánsebes jeges útvesztõi következtek. Sikeresen kicsúszkálva a városból, rátaláltunk az útra, ami a hegyek felé vezetett. Sebestorony (középkori õrtorony) fényképezésére egy pillanatra megálltunk, majd tova siklottunk az egyre havasabb, jegesebb hegyi utacskán. Innen már csak 14 km-t kellett felmenni a Kishavasra felvivõ sípálya fogadóépületéig, ám az egyre havasabb úton nem volt könnyû az elõrehaladás. Nekünk sikerült feljutni hólánc feltevés nélkül, ám István a nyári gumijaival nem tudott megküzdeni a havas emelkedõkkel. Végül Õk is felértek. Mi addig bepakolásztunk nagy zsákjainkba és némi energiafeltöltést eszközöltünk élelmiszer formájában, majd 11 óra körül nekivágtunk a nagy kalandnak. 1-2 km-t még szekérúton tudtunk haladni jobbára letaposott hóban, majd balra meredeken indult a sárga jelzés felfelé. A meredek emelkedõ kicsit szétszaggatta a mezõnyt. A szép, napsütötte havasi legelõkön fényképezés és teaivás közben vártuk be a többieket. Kb. két és fél órai hótaposás után elértünk egy utat, ami a Kishavas felõl érkezik. Innen a piros jelzésen egész jó úton lehetett haladni, mivel a hómobilokkal jól letaposták a havat. Újabb félórai gyaloglás után, elértünk egy táblához, amely szerint még 1 óra a Cuntu meteo-állomás. Itt csatlakozik be jobbról a kék kereszt is, amin igazából jönnünk kellett volna, de az a nyom nem volt annyira kitaposva, ezért választottuk a hosszabbat. (Erre még úgysem jöttem.) Kisvártatva elértünk egy kilátóhoz, amirõl szép idõben, biztos csodálatos a kilátás, ám most csak itt ott derengett valami. Délután 3 órakor pillantottuk meg a szálláshelyünket, ami egy hangulatos katlanban az erdõ szélén fekszik 1500 m magasan. Öten jó hamar felértünk. Én azért siettem, mert bíztam abban, hogy jön fel velem valaki, még aznap a Szárkõ-csúcsra, hogy ott tölthessük az éjszakát. Ez a számításom nem jött be. Aki hamar felért az elfáradt, a többiek pedig túl késõn értek fel ahhoz, hogy továbbindulhassunk, az idõ pedig nem volt olyan, hogy egyedül megkockáztassam a feljutást mindenféle segédeszköz nélkül. Hát most se mutat mást. Így türelmesen bevártuk a többieket, akik másfél órával utánunk érkeztek, majd elfoglaltuk a szálláshelyeinket, ahol a szállásadóink addigra jól befûtötték a kályhákat. Este 10- ig borozgattunk és beszélgettünk, ekkor villanyoltás volt, ami annyit tesz, hogy leállítják a generátort, ami addig termelte az áramot.

Szombat reggel 7 körül szállingóztunk le a konyhába, ahol már falevéltea gõzölgött a kályha tetején. Reggelizés, szendvicskészítés, pakolászás és hótalppróbálgatás után, összeálltunk a ház elõtt egy csoportképre. Attila, a két István és én úgy pakoltunk, hogy fent aludhassunk, ha már sikerült rábeszélnem Õket. Ráadásul, még vittünk fel csomagokat is a felsõ meteo-állomásra (Szárkõ), mert a fentieknek jobbára ez az egyetlen utánpótlási lehetõség. Elõzõ este Attilával hiába tapostuk ki a nyomokat, az éjjel a szél befújta azokat. Hosszú sorban kígyózunk felfelé, elõl a 3 hótalpas, mögöttük a "gyalogos sereg". idõnként kiabálunk elölrõl hátra, vagy hátulról elõre, hogy vajon merre is kell menni és ki mit lát. Persze semmit nem láttunk. Fõleg aki legelöl megy, annak igazán sanyarú a sorsa, mert hiába gúvasztja ki tövig a szemeit, semmit nem látni, csak a nagy fehérséget. Aki mögötte jön, az legalább látja az elõtte levõt. Néha azért feldereng egy-egy valami folt, ilyenkor harsány kiabálás hallható: ott van egy kõcsomó… dehogy az… csak egy fenyõ, ami kicsit kilóg a hó alól és tavaly is az irányított félre minket. Lassan araszolunk felfelé, hol besüppedve térdig, hol pedig a szél által keményre fagyasztott, fantasztikus szépségû hómezõkön. Kb. óránként megállunk kicsit teázni, esetleg egy kis csoki, és bevárjuk a többieket pihenés közben. Úgy -5,10 fok lehet, de nem fázunk mert a mászás rendesen felpezsdíti a vérkeringésünket. 4-5 óra alatt elérjük a meteo-állomás épületét, a jeleket egyre rosszabbul lehet észlelni. Az óriási betonmonstrumot kb. 30-40 méterrõl pillantjuk meg. Visszaszólok rádión a többieknek, hogy felértünk, már mindenki fáradt, úgyhogy örülnek a jó hírnek. A többiek bemennek teázni, én visszafordulok, mert hárman lemaradtak. A köd még magában nem is lenne baj, mert a lábnyomokat lehetne követni, ha lenne. De nincs, mert a szél hamar betemeti, vagy a keményre fagyott havon nem is hagy maga után nyomot a fáradt turista. Én úgy megyek lefelé, hogy a botom végét minden lépésnél erõteljesen belevágom a jeges kéregbe, hátha visszafelé látszik majd. A Robit és édesanyját hamar megtalálom, beszólok a rádión, hogy Õk rendben vannak és haladnak felfelé, azonban Laci bácsi nagyon le lehet maradva. Még az is felvetõdött, hogy esetleg visszafordult, de ahogy én ismerem, azt nem tartom valószínûnek, ezért futólépésben megyek tovább lefelé. Tíz-tizenöt jelzést is elhagytam mire egyik kurjantásomra válaszolt. Ekkor még messze volt de legalább tudom, hogy rendben van. Még lejjebb ereszkedek a néhol nagyon meredek oldalon. Még egy kiabálás, ekkor a válasz alig 20 méterrõl jöhetett, de még mindig nem láttam, még két lépés lefelé és szinte egymásba botlunk a nagy ködben. Megkérdezem, hogy minden rendben van-e? Persze…mondja, csak a szíve miatt nem tud gyorsan jönni, sûrûn meg kell állnia pihenni. Egy darabig kísérem fölfelé, aztán megegyezünk, hogy nyugodtan menjek fel, jön Õ is szép lassan, nem lesz semmi baj. Odabent már javában gõzölögnek a poharakban a teák és forralt borok, amiket a alkalmi vendéglátóink szolgáltak fel. Melegedés után kimegyünk a csúcshoz (2190 m) ami vagy 100 méterre van a háztól, szintben épp egy pár métert kell csak menni. Ez a száz méter sem volt könnyû, mert egyre kevesebbet lehet látni és a szél is kezd feltámadni. Ekkor 10 m/s volt. (36km/h) Ez így nem tûnik soknak, de amikor a jégszilánkok az ember arcát hasogatják ,az soknak érzõdik. Szemünket hunyorgatva guggolunk a csúcsot jelzõ oszlop alá, kezünkben lobog a Magyar zászló. Elengedni nem szabad, mert a szél rögtön felkapja, és messzire viszi, mintha szüksége lenne rá, vagy irigyelné tõlünk a csodás színe miatt. Sokat nincs kedvünk pózolni, mert a jég és hódarabok már ráfagytak a szempilláinkra és kezd összefagyni az alsó szemhéjunk a felsõvel. (Vagy fordítva). Jól esik bemenni a sötét labirintusszerû alagsori bejárón át a konyhába a csomagokért. Végül hárman maradunk fent, mert Attila inkább lent szeretné meginni az esti bor adagját. Mi hárman felcuccolunk a szobába a többiek pedig nekivágnak a viharos hegygerinci útnak. Sajnáljuk Õket, hogy szegényeknek ebben az ítéletidõben kell lebotorkálniuk. Ekkor még nem tudtuk, amit majd megtudunk. 8-9 óráig beszélgetünk, borozgatunk a háziakkal, közben megjött lentrõl a hír is, hogy szerencsésen leért mindenki, de csak a GPS-nek köszönhetik a szerencsés lejutást, különben képtelen lett volna a hóviharban a tájékozódás. Este még bõven pakolásszuk a fát a tûzre, mert kicsit hûvös a szobácskánk, mivel rég nem volt befûtve és hidegek a falak.
Vasárnapreggelre, csak nem sikerült megfagyunk, egész jó idõ lett odabent, odakint viszont egyre rosszabb. Este megbeszéltem a meteorológus fiúval, hogy reggel kimegyek vele a mûszereket leolvasni, de mire leértem a megbeszélt idõben, Õ már épp jött be. Mondom neki, akkor kimegyek pisilni. Kicsit furcsán néz rám, de kienged az ajtón. Kilépve az ajtón, alig tudok megállni a lábamon. Mikor beérek elárulja, hogy 28m/s a szél. (100 km/h) Inkább bent végzem el a dolgom. Megreggelizünk, teszünk egy termosz teát és elkezdünk beöltözni, a nem mindennapi útra. Hagyunk az asztalon 200.000 lei-t a szállásra meg a teákra. 8 órakor ismét rám hárul a feladat, hogy elsõnek lépjek a tettek mezejére. Elköszönünk és kilépek az ajtón. Pár gyors lépést kell tegyek, hogy korrigáljam a szél által rám gyakorolt nyomást. Hátamat nekivetve a rettenetes orkánnak, megpróbálom stabilizálni magam. 20-30 fokba bedõlve elhelyezkedek egy sima területen, hogy a tekintetemet vissza tudjam fordítani az ajtó felé. A két István csak nehezen szánja rá magát, hogy utánam induljon, látva próbálkozásaim eredménytelenségét. Integetek a bottal, hogy jöhetnek, majd én fedezem Õket :). Valamit mondanak, mert tátog a szájuk, de a fülembe ordító, tomboló vihartól semmit nem hallok. Mutogatom nekik: csináljanak egy fotót még bentrõl, náluk van az Árpi gépe, de nem volt hozzá kedvük. Pedig nem mindennapi felvétel lett volna. Hiába, nehéz az operatõrök élete. Végre kilépnek az ajtón. Õk is eljátsszák azt a pár lépést, amit kell, aztán beállnak mellém a sorba. Nézzük egymást és integetünk, meg mutogatunk elegánsan egymásnak, hogy indulhatunk. Persze egyikõnk sem tudja, merre kéne elindulni, vagy épp hogyan? Óvatosan tapogatózva lépdelek vagy ötöt, amerre fúj a szél. Persze nem arra kell menni, azt tudom, de csak úgy próbaképpen jó lesz így is. Hunyorogva visszanézek, mit szólnak Õk ehhez? Semmit. Vagy legalábbis nem hallom. Mindenesetre mutogatnak, kicsit jobbra a botjaikkal. Igen-igen én is tudom, meg is próbálok oldalt fordulni a szélnek, de minduntalan összeakadnak a lábaim. Amint elemelem a hótalpakat a földtõl, máris kicsavarja a bokámat és ismét gyors bukdácsoló, korrigáló lépéseket kell tegyek, hogy el ne essek, illetve el ne fújjon a szél. Természetesen semmit nem látok. Illetve ellátok egészen a botom közepéig, ezzel tapogatom a talajt, hogy jó lesz e az nekem ha lépek egyet, elõre vagy oldalra. Visszanézek. Tíz lépésre vagyok a háztól, és csak homályosan látom a körvonalait. A fiúk mögöttem öt lépésre, próbálnak követni. István elõveszi a gps-ét, vagy már elõ volt, tudja a fene. Beméri az irányt és arra mutat. Én visszanézek elõre és megint lépek ötöt. Ez így megy addig amíg meg nem látok valami jelzést, többnyire 5-10 méterrõl, esetleg távolabbról. Olyan lassan tudtunk csak lépkedni, hogy a mûszer nem tudta mutatni az irányt, mert ez a funkció, csak menet közben mûködik. Sikerült trekking üzemmódba kapcsolni a szerkezetet és 8 méteres pontossággal mutatta a vonalat amit idefelé "húztunk". Hosszas küzdelem után kiabál hogy jól haladunk, már jöttünk 100 méter szintet. Az "király" mutatom neki, de ezt Õ már nem láthatta, mert közben beszakadt alatta valami hóhíd és egy méterrel lejjebb költözött. A másik Istvánnal megpróbáltunk a segítségére botorkálni, mert beakadt a hótalpa a sziklák és jeges havak képezte üreg zeg-zugába. Ám velünk is beszakadt a jeges hókéreg. Végül sikerült kikecmeregnem egy részre, ahol látszódott a fû, és integettem nekik is , hogy jöjjenek arra. Jöttek is. Négykézláb, hason, csúszva, mászva kinek hogy sikerült. Mikor mind a hárman talpon voltunk, hátunkat a szélnek vetve, megálltunk egy kis pihenésre, mert ez a küzdelem, igen sokat kivett belõlünk. Újabb hosszas küzdelem következett az elemekkel, egészen addig amíg a gps-bõl ki nem fogytak. István megnyugtatott bennünket, hogy van tartalék, csak ki kell cserélni. "CSAK". Hát igen, mondjuk ez a mûvelet odabent a meleg szobában könnyedén, minden gond nélkül megoldható, ám itt -17 fok van és 100 km/h -val repülnek a tûhegyes jégszilánkok a szemünkbe, majd ott szépen ráfagynak az izzadsággal együtt a szemhéjunkra, amit én ekkor már képtelen voltam felnyitni. Azaz a bal oldalival még tudtam hunyorogni, ám a jobb szemem teljesen be volt fagyva. Szóval, elemcsere: István leguggol, hogy pakolásszon, ám a szél ki szeretne kapni mindent a kezébõl, én odahúzom a másik Istvánt és én is közelebb állok, hogy így spanyolfalat képezzünk a jó munkás ember körül. Be is jött a dolog viszonylag hamar megvolt a mûvelet és csodák-csodája újra mûködött ez a fantasztikus navigációs szerkezet, ami nélkül vajmi kevés esélyünk lett volna a lejutásra épségben. Indulás! A helyzet nem hogy javulna, hanem romlik azzal, hogy egyre inkább szemben kell haladni a széllel. Már szinte semmit nem látunk. Én a nyakamat szinte kitörve, kell hátrahajtsam a fejem, hogy valamit lássak a bal szememmel, azon a kis résen ami még a jégtüskék között maradt. Ebben a pozícióban persze nem tudok menni, csak körülnézek, és ha látok valamit, elindulok arra, ha semmit nem látok kérdõen hátratekintek Istvánra, aki gps-ére néz majd a bottal egy irányba mutat. Na én arra indulok újabb 5-10 lépést. Már csak 2 km. Már csak 1500 méter a ház. Ekkor megcsörren a rádió. Nagy nehezen kiveszem a recsegésbõl, hogy néhányan elindultak elénk a háztól. Eleinte fogalmam sincs, hogy kik azok és hányan vannak, mert nincs tiszta vétel, de azt értem, hogy keresnek minket. Újra semmi adás. Már csak 1 km, megint csörög a rádió. Most már többet hallok, és válaszolni is tudok. Közlöm velük, hogy ne a jelzések mentén keressenek, mert hamarabb lejöttünk a gerincrõl, mert már nem bírtuk a szelet elviselni. Igen meredeken leereszkedtünk egy pár kis fenyõfa közé. Itt már nem fújt úgy a szél, sõt a nap is feldereng néha. Kezd kiengedni a szemem. Zoli és Attila jött elénk. Õk állítólag látnak minket, mi nem látjuk Õket. Rádión navigálnak, hogy merre keressem Õket. Egyszer csak megpillantok két pici pontot a nagy fehér hómezõn. Mutatom Istvánnak, hogy ott vannak, de Õ semmit nem lát. Elindulunk arra, most már tisztán látom, hogy mozog a két kis pont tehát nem fenyõfák, hanem Zoliék azok. Talán még nem Örültem nekik ennyire, mint most. Innen már csak 800 méter a ház. Hamar leérünk a nyomokon, amit Zoliék felfelé tapostak, bár a szél már majdnem teljesen befújta, pedig csak pár perce emelték ki lábaikat belõle. Kezd fölengedni az arcom már lecsorgott a szememrõl az összes jégcsap, fantasztikus érzés mind a két szememmel látni. A nap is kisüt néha, szinte vakít, pedig még mindig nagy a köd. Beérve a házba, mindenki gratulál hogy sikeresen leértünk. Persze hogy aggódtak hisz mind a két sofõr el volt veszõdve fent a hegyen, Õk meg szeretnének még ma hazajutni. Nem is értem Õket, én szívem szerint soha nem mennék le innen. Ilyen közel eddig kétszer voltam a jóistenhez: egyszer a Solymári Ördöglyuk barlangban vesztünk el és egyszer a Biharban töltöttünk 8 napot éhezve, szomjazva, ázva, fázva a hómezõn. De ezek olyan élmények, amiért érdemes élni és sokan meg is halnak érte. És ha ezek az emberek kapnának még egy esélyt Szent Pétertõl, ugyanúgy nekivágnának azoknak a kalandoknak, amikért életükkel fizettek. Szerencsére én is e megszállottak közé tartozok.

Kicsit kedvetlenül ballagunk le az autók felé a hatalmas hóban, ami épp szintén szakad. Még egy- két fotó, hogy legyen mit mutogatni az otthon maradtaknak, hátha legközelebb Õk is kedvet kapnak egy ilyen kalandhoz. Ezúton is köszönjük a Bánsági EKE-seknek a túra megszervezését. Jövõre elõreláthatólag márciusban próbáljuk meg szerencsénket a Szárkõ vidékén bánsági barátainkkal.

Jankuly Imi