Ismét Pünkösd, ismét túra (Nagyhavasi körút)

Ismét Pünkösd, ismét túra

Elég ráérõsen indultunk szombaton, mert aznapra csak a Jád völgyében található vízeséseket akartuk megnézni, így reggel 7.30-kor indult a Bondár Zoliból, Tibibõl és jómagamból álló csapat Békéscsabáról. A határátkelés nem volt várakozástól mentes, mert igaz a rövidebbik sorba sikerült beállni a román oldalon, de az ment lassabban a sok benzin és cukoréhes magyar csemépesz miatt. 1órát vártunk, mire átjutottunk, aztán csak úgy repült a Lada egészen Biharfüredig. Elég borongós volt az idõ, de ezen nem lepõdtünk meg, mert az idõjós rossz idõt mondott, de egy Bihargót ez izgat a legkevésbé, ha túráról van szó.

A hotelban nagynehezen megértettük magunkat angolul, hogy mi a campingen akarjuk kivenni az egyik kis faházat, annak ellenére, hogy sátrazós túrának indult, de nem volt kedvünk az esõ miatt hozzá. Így megmenekült a Zoli új sátra.

Szóval elindultunk a Jád völgyébe a Lesi-tóhoz vezetõ mûúton egészen a Lája vízeséséig, majd felmásztunk a Szerenádig, ahol eldöntöttük, hogy nem fordulunk meg hanem másik úton megyünk vissza a szállásig. Tehát követtük a jelzéseket, ami nagyon szép havasi legelõs tájon vezetett keresztül. Útközben megvizsgáltuk a meteorológiai mérõmûszereket.

//Édesanyámmal már végigjártam ezt az útvonalat, de vele a másik irányból. Most már tudom, hogy mostani útvonal sokkal jobb, mert visszafelé nem kellemes a mûúton felfelé menni. //

Azt azért hozzá kell tennem, hogy félúton elkezdett esni az esõ úgy istenesen, így eléggé eláztunk(fõleg alul mert nem vittünk esõnadrágot ilyen kis távra), ami nem is lett volna gond, ha Zoli és én nem csak egy nadrágot hoztunk volna a túrára.

Visszaértünk a szállásra. Egy nagyobb busz állított be néhány román utasával, akik este nekifogtak focizni, tüzet rakni, fõzni, inni és természetesen magnóbol ordíttatni a román népzenét. Tudjátok azt a török zenére hasonlítót. Este elég könnyen elaludtunk, mert a részeg románok ordibálásából nem értettünk egy kukkot sem és persze gyûjtüttük az erõt a másnapi túrára.

A vizes nadrágokat beraktuk magunk és a hálózsák alá, ami így reggelre nem maradt csurom vizes, de teljesen száraz sem. Erre a mesterfogásra korábban csak a Retyezátban volt szükség.

Reggel hideg volt, a vízcseppek megfagytak az autón és mi alig tudtunk kimászni a hálózsák marasztaló melegébõl. Megreggeliztünk és nekivágtunk a Nagyhavasi körútnak.

Felmásztunk a Mezõhavas aljáig, ahol kinéztük magunknak, hogy nem muszáj nekünk felmenni a csúcsig, hanem a csak csúcs mögötti nyeregig. Így is tettünk, tökön babon keresztül a ritkás erdõrészt megcélozva mentünk felfelé. Nagyon dobogott a szivem a fülembe, úgy mint egy régi techno szám, olyan momotonon. Úgy gondoltam megmérem a pulzusomat, 160/perc. Ejha. Nem akartak nekem hinni a többiek, azt mondták az túl sok. Majd Zoli is megmérte az övét és pont ugyanannyi volt. Tehát nem kell forma-1-es pilótának lenni, hogy elérjük ugyanazt a fizikai megterhelést, merthogy nekik is 160/perc.

Felértünk a nyergbe, majd ismét toronyiránt le a Bohodei nyeregbe.Út közben jópár hófolton áthaladtunk, amelyek nem zavarták az elõbújó kis lila virágokat. Egy béka is utunkba került, de a kis kománk annyira le volt fogyva és hülve, hogy engedte magát több szögbõl is lefotózni. Pásztorkutyák és birkák keresztezték utunkat. Tibi már elõ is készítette a petárdákat, merthogy a pásztor messze volt és úgy tûnt, hogy a kutyák felénk tartanak hangos ugatással. Szerencsére nem kellett bevetni a fegyvert, ami lehet hogy nem is sült volna el a nyirkos idõben.

Felmásztunk -most már a jelzésen- az Istenek havasáig, nem teljesen a csúcsig, mert úgy sem lehetett volna látni semmit a sok sötét esõfelhõtöl. A Bocsásza alakja sem látszott olyan felhõk övezték. És mi pedig pont oda tartottunk. Bíztunk benne, hogy majd elfújja a szél. Következett a Horgas-havas, oda sem mentünk fel, mert elkezdett esni az esõ, aztán kicsit késõbb elált. 11óra lehetett, amikor úgy döntöttünk nekiesünk az elsõ konzervenek ebéd gyanánt. Már felbontottuk a konzervet és ráültünk az esõkabátra, amikor elkezdett esni a jeges esõ. 2-3mm-es darabok estek elég sûrûn. Gyorsan bekapkodtuk a falatokat és felvettük az esõkabátot.

Hihetetlen hideg szél kezdett el fújni a gerincen. A kezünk majdnem összefagyott, hiszen csak az volt védetlenül. A gerincen csak fû van, így semmi szélárnyék sincs. Idönként hátat fordítottunk a szélnek, így egy kicsit megmelegedett kezünk és éreztük, hogy azért vér is jut a kezünkbe.

Elértük a Síkhavast, ahol már nem fújt a szél és az esõ sem esett.A fûben lehetett látni a -valószínûleg- facsempészek traktorainak nyomait.

A Horgas havastól a Bocsászáig követte minket egy napfényesfolt, tehát mögöttünk sütött a nap párszáz méterrel, ahol mi voltunk ott roszz idõ volt és ahova tartottunk mégrosszabb.

Lassan láttuk a Vigyázót és Fehér Köveket, valamint a Bocsászát. Ismét levágtnk egy kis részt a cél felé.

Már közel jártunk a Bocsászához, amit körül szinte áthatolhatatlan borókás van, amit mi csak susunyónak hívunk. Megkezdõdött a harc a susnyóval felfelé menet. Jól jött a lábszár védõ és a hosszú nadrág, mert rövid nadrágban elég kellemetlen lett volna. Felértünk a csúcsra, amikoris elkezdett sütni a nap, ezért kiterítettük a kövekre a vizes ruháinkat. Úgy gondoltuk itt az ideje a nyudodt ebédeléshez. Minden maradék ételt megettünk és én már éreztem is, hogy a nyakamat meg fogja kapni a nap, mert olyan intenzíven sütött. Eltöltöttünk ezen a helyen olyan jó félórát, majd tovább indultunk. Visszafelé ismét bujócskáztunk egyet a susnyóban, azaz a jelzések bujtak el elõllünk. A Bocsásza oldalában található, az Ördögmalmot tápláló patakot szerettük volna megtalálni emlékezetbõl. Már elég sokat gyalogoltunk eredménytelenül, már-már úgy véltük, hogy inkább a piros háromszög jelzésen megyünk le, de ekkor felfüleltünk a távolban csörgedezõ patak hangjára. Követtük a hangot fenyõerdõn és hófoltokon keresztül. Megtaláltuk amit kerestünk. Követtük a patakot a meder hol egyik hol másik oldalán. Ismét jégesõ kapott el minket. Bebújtunk egy nagy fenyõfa ágai alá. Már jó 15perce ott lehettünk, amikor elállt végre. Mentük tovább, de most az esõ csepergett, de nem foglalkoztunk vele. Hihetetlen az a völgy. Mivel fakitermelés a távolság és a táj vadregényessége miatt nincs, így minden olyan mint akkor amikor a hegyekben még ember sem járhatott. Hihetetlen puha mohaszõnyegen közlekedtünk, ha gyártanának ilyen szõnyeget akkor biztos ilyet raknék a szobámba. Az idõsebb fák kidõlve keresztezték utunkat. A sok esõ miatt a fák annyira el vannak korhadva, hogy a kezünkkel szét lehet teljesen morzsolni az akár fél méter vastag fatörzseket is, annak ellenére hogy úgy néznek ki mint ami még teljesen ép. Elértünk a Randevú eséshez. Nem mentünk le, mert két szikla között lefelé kell lemenni az eséshez és az esõ miatt nagyon csúszós lett. Tovább folytattuk a körutat a sziklaszakadé peremén. Pár perc után elértünk a kõfolyáshoz. Hihetetlen meredek volt. Mindent beraktunk a táskába, hogy jól tudjuk kapaszkodni, nehogy valami baj töténjen, úgy mint a szerencsés Barati Zolival, aki sérülés nélkül megúszott itt egy orraesést videokamerával. Leértünk a kõomlás áljáig, ahol egy kicsit megpihentünk, mert elég sokat kivesz az emberbõl, hogy minden lépését pontosan megtervezzen és lábát pont úgy rakja oda. Dolgozott bennünk az adrenalin lefelé rendesen. Ezek után úgy döntöttünk megnézzük az Ördögmalom esést. A lassan-lassan lebukó nap utolsó sugarai még vetettek pont egy kis fényt vízesésünkre, majd eltünt a hegyek mögött. Elindultunk a Cserepes erdészházhoz, amelynek udvarában található forrásnál ismét megálltunk. Kifeküdtünk a padokra egy kicsit lazítani. A térdünk már elég fáradt volt, így eléggé nehéz volt letérdelni és lehajolni a mélyen feltörõ vízhez. Bele se mertünk gondolni, hogy egy elég hoszzú és meredek emelkedõn kell most felmennünk így fáradt térdekkel, de sok kis apró pihenést közbe iktatva számunkra meglepõen hamar felértünk. Az idõ már késõre járt, sötétedett is egy kicsit. De nem agódtunk, mert ezt a terepet már úgy ismertük, hogy akár sötétben is végig járjuk, de persze volt zseblámpánk is. Már teljesen besötétedett, amikor odaértünk a Csoda forráshoz. A szállásnál már elég ittas kerékpáros honfitársaink kíváncsian szemlélték jöttünket. Beestünk a faházunkba és ledöltünk az ágyra és lazítottunk. Majd elkeztük levetni a ruhákat magunkról, szép lassan, mert már erõnk se volt és tudtuk, hogy most már jó helyen vagyunk. A cipõmet alig tudtam lerobbantani a lábamról, mert egy kicsit beázott és e miatt úgy szétázott a lábam, hogy úgy nézett ki mint a tenger alján a homok.Tibi kiment a zuhanyzóba meleg víz nézõbe. Sikerrel járt. Az elég huzatos fürdõben volt melegvíz, amit egy kicsit folyattunk, hogy felmelegedjen a zuhanyzó. Isteni volt az a kicsit csorgó melegvíz. Este megittuk még a maradék bort, ami így fáradtan hamar az ember fejébe szállt. Minden szárazat magamra vettem és befeküdtem a hálózsákba. Jót aludtunk. Másnap egy kicsit ellötyköltük a sáros cuccokat és öszzepakoltunk. A szállást mentünk volna kifizetni. Jól játunk mert a tervezett 900 000 LEI helyett csak 820 000-t fizettünk. A szálloda igazgató foglalkozott velünk, aki tudott angolul, így kihasználva a helyzetet végignéztük az összes szálláslehetõséget és megtudtuk, hogy a villa nevezetû faházak miért is olyan drágák.Elindultunk haza. Belényesen megálltunk és vettünk a szálláspénzbõl fennmaradó öszzegbõl jégkrémet. Szalontán is megálltunk még vásárolni, még futotta pénzbõl 2liter kólára.Átverekedtük magunkat a határon a sok benzin és cukor csempész között és máris Magyarországon voltunk.Még a vasárnapi ebéd langyos volt amikor haza értem, így egy nagy kajálássl zártam a pünkösdi hétvégét.