Vissztekintés egy kirándulásra (Rév)

Visszatekintés egy kirándulásra

Már 4-5 éve, hogy elkezdtem komolyabban túrázni, de a legutóbbi kirándulás messzemenõen felülmúlta minden eddigi élményemet. Ez volt a legtartalmasabb és legváltozatosabb három nap, amiben többünknek is része volt nemrégen a Királyerdõ-hegységben. Olyan kalandokban volt részünk, amikrõl eddig nem is igen álmodoztunk, elérhetetlennek tûntek számunkra, - és íme, most váratlanul valósággá váltak.

Úgy gondoltam, megosztom veletek élményeinket, mert önzõ dolog lenne részemrõl, ha nem mondanám el másoknak is - hogy ezek az élmények bárki számára elérhetõk, ha van hozzá egy kis ambíciója és a kalandvágy nem halt ki teljesen a lelkébõl.

Már korábban megvettem az „Erdély hegyei” sorozatból a Királyerdõ hegység címû könyvet és többször átolvastam, tanulmányozgattam a térképet - igyekeztem jól felkészülni, hogy ha majd egyszer a Révi-szoros környékén járnánk, a helyszínen már fejbõl, betéve tudjam, mikor merre, mettõl meddig. Böngésztem az interneten is, és ott akadtam rá egy optimálisnak tûnõ szállásra Vársonkolyos (Suncuius) mellett, a Zenovia menedékházra, amely a Magyar barlang bejáratánál van. Telefonon egyeztettem a menedékház vezetõjével, Herlás Péterrel és szállást foglaltam két éjszakára. Lázas szervezés következett, hogy kik jönnek velünk. A jelentkezõk létszáma állandóan változott, csak 4-5 személy tudta biztosra mondani. Érdeklõdõk többen is voltak, de nagyrészt, valamilyen akadály miatt bizonytalan volt sokak részvétele. A feleségemmel a gyerekeket levittük a nagyihoz, mert õket egy komolyabb kirándulós-túrázós útra még nem szeretnénk ráerõltetni – fárasztó lenne egy 3 és egy 4 és fél éves gyereknek.

Végül, két kocsival, nyolcan indultunk el a Királyerdõ-hegységbe. A mi jó öreg autónkban öten ültünk: a feleségem és én, a húgom, valamint egy lány és egy fiú az ismerõsi-baráti körbõl. A másik kocsiban három munkatársam utazott (mindannyian ötvenen túliak!). Az út Gyuláról (145 km) 21 órát vesz igénybe, ha nem kell sokat várakozni a határátkelésnél. Elõzõleg beterveztünk ugyan egy nagyváradi városnézést is, de útközben meggondoltuk magunkat és „haladjunk!” címszó alatt a lovak közé csaptunk, hogy hamarabb odaérjünk. Könnyen odataláltunk. (Cím: Vársonkolyos, Magyar-barlang melletti Zenovia menedékház {románul: Pestera Ungurului, cabana Zenovia}.

Vendégfogadás: egész éven keresztül. Tel.: (00-40) 721/543-953 Herlás Péter Máriusz.

Most részletezem egy kicsit az útvonalat mindazok számára, akik esetleg kedvet kapnának, hogy a Révi szorosba, és Vársonkolyosra, a Zenovia menedékházhoz ellátogassanak.

Nagyváradtól Kolozsvár felé haladva Élesd (Alesd) után úgy 8-10 km megtétele után jobbra, Rév (Vadul Crisului) felé kell letérni, egy hatalmas tábla idõben jelzi a leágazást. Itt már szinte hívnak a hegyek: gyere közelebb és járj be! A faluba érve, egy elágazásnál balra kell letérni Vársonkolyos (Suncuius) felé, az elágazás itt is táblával van jelölve. Erõs emelkedõ után (télen itt hólánc is kellhet!) kimegyünk a faluból és 2-3 km után Vársonkolyoshoz közeledve, átmegyünk egy vasúti átjárón, majd a vasút mellett haladunk. Balról a vasút, jobbról gyártelepnek tûnõ elhagyatott építmények látszanak. Kb. 1 km megtétele után, Vársonkolyos tényleges bejáratánál nem megyünk tovább a fõútvonalon a település központja felé fel a Sebes-Körös hídjára, hanem a híd elõtt balra kell letérni Bratca felé. Mindjárt egy gyártelep mellett kanyarodik kicsit jobbra az út, majd a faluból kiérve, közvetlenül egy vasúti átjáró elõtt jobbra kell letérni egy kõszórásos útra. Közeledünk a szállásunkhoz! A Körös vize mellett halad az út. Ez már a sziklaszoros, ahol áttöri magát a folyó a hegyen, - vadregényes hely. Még 2 km út van hátra. Közben elhagyunk két lengõhidat, egy valamikor szebb napokat látott, nagy betonoszlopokon álló vendéglõ romjait – amelyet állítólag hamarosan felújítanak és ismét fogad vendégeket. Még egy kis zötykölõdés és már ott is vagyunk egy kis faháznál: a Zenovia menedékháznál, amely szerényen álldogál egymagában az út jobb oldalán a Sebes Körös partján, festõi helyen.

Megérkeztünk és kiszálltunk a kocsiból. Azt mondják, mindig nagyon fontos az elsõ benyomás. Számunkra nagyon biztató volt már az elsõ pillanattól. Egyszerû faház, kicsit mesébe illõ, távol a rohanó világtól. A folyón keresztül itt is lengõhíd vezet a túloldalra, a függõleges sziklafalban tátongó hatalmas szájú Magyar barlanghoz. A ház felszereltsége nagyon szegényes. Villanyáram, az van. Más tisztálkodási lehetõség híján, óriási fürdõszobaként ott hömpölyög a bejárati ajtótól 5-6 m távolságra a Sebes Körös. A ház környékén sátorozni is lehet. Ivóvíz a folyó túloldaláról, a Magyar barlangból hozható. Egy pottyantós árnyékszék tartja még a frontot a ház mellett az úttól feljebb a domboldalban mindaddig, amíg a már épülõfélben lévõ vizesblokk és öblítõs WC befejezéséhez szükséges pénz összejön… A hatalmas gerendákból összeboronált ház alsó szintje társalgó, ebédlõ, bakancs- és ruhaszárító hely egyszerre. Csempekályha ontja magából a jó meleget, a hidegebb éjszakákon is 20-25 0C hõmérsékletet biztosít az egész házban. Létrán jutunk fel a következõ szintre, ahová már csak zokniban szabad felmenni, mert az már a nagy közös hálóhelység, padlószõnyeges, 16 matraccal és szükség esetén hálózsákkal. A következõ (legfelsõ) szintre ugyanúgy, létrán lehet feljutni, de az már a menedékház vezetõjének a lakosztálya. Számunkra nagyon megfelelõnek tûnt ez a szállásmegoldás – biztos fedél éjszakára, és egy kis változatosság a városi puhányságunk ellensúlyozására. Csak olyanok számára tudnám javasolni ezt a menedékházat, akik eddigi kirándulásaik során már kipróbálták a nomád körülményeket, vagy ha még nem volt részük benne, nem félnek tõle! Az ennél jobban felszerelt szállásokat igényelõk, lehet, hogy nem éreznék jól magukat itt, a kisebb-nagyobb hiányosságok miatt. Amikor a csoportunkból elsõként beléptem a házba, Péter, a ház vezetõje éppen takarított az elõzõ kirándulók után. Nyugodt, határozott, 35-ön túli fiatalember, némi pajkossággal és jó értelemben vett huncutsággal a szemében. Körbevezetett minket, elmondta a fontosabb tudnivalókat és hamarosan kipakoltuk a csomagjainkat. Régi szép szokásunk szerint legalább két hétre való élelmet csomagoltunk a három napra és kétszer annyi ruhát, mint szükséges, hogy a kocsi csomagtartójában nehogy véletlenül maradjon egy kis szabad hely.

Már délelõtt volt, és igyekeztünk, hogy minél hamarabb indulhassunk túrázni. Péter felajánlotta, hogy amennyiben igényt tartunk rá, õ vállal túravezetést. Elõször nemigen akartuk elfogadni, egyrészt azért, mert pénzügyileg egyikünk sincs igazán eleresztve, másrészt pedig van könyvünk és térképünk… Kis alkudozás és egyeztetés után mégis létrejött a megállapodás és vezetõvel indultunk a Magyar barlangba. Rövid idõ alatt bejártuk, hiszen nem nagy barlang. Érdekes kiállítás is látható ott, a barlangi ásatások alkalmával elõkerült leletekbõl (kõkorszaki használati eszközök, csontok, ásványok és kõzetek). A geológia szemszögébõl nézve is érdekes dolgokat mondott el Péter. De hogy haladjunk, - mert már nagyon mehetnékünk volt - máris indultunk tovább a Méhséd völgyébe, új kalandok felé.

A patakon legalább tízszer átkeltünk, mire megérkeztünk a völgy felsõbb részébe. Útközben elhaladtunk egy kb. 150-200 éves mészégetõ kemence elõtt. Olyan barlangok meglátogatásáról, mint a Kecskés barlang és a Meszes barlang, – Péter, a túravezetõnk igen határozottan lebeszélt, hogy „az csak két rókalyuk, inkább haladjunk, ne vesztegessük az idõt, mert jobban járunk”. És mint utólag kiderült, jó, hogy hallgattunk rá, és nem ragaszkodtunk mindenképpen a könyvben leírtakhoz.

Megérkeztünk a Bíró Lajos barlanghoz, de nem mentünk be, elõbb egy másik, magasabban fekvõ barlangot kerestünk fel, a Felsõ-Bánlaki barlangot. Nem túl hosszú barlang (2-300m?), szép cseppköves, végig száraz és viszonylag könnyen bejárható. Nagyon tetszett mindannyiunknak. Már itt megtanultunk egy kis falmászási technikát Pétertõl, és kezdésként felmásztunk egy szép járatba. Izgultunk, de Péter nagyon vigyázott ránk és egyenként, lépésrõl-lépésre kísért fel minden bátor vállalkozót. Nem számítottunk rá, hogy mi ilyesmit is ki fogunk itt próbálni, de ha már volt, aki felvállalja ezt velünk, örömmel és némi megszeppenéssel indultunk neki ennek a kalandnak. Sikerélménnyel jöttünk ki a barlangból, majd visszamásztunk a Bíró Lajos vizesbarlanghoz – ugyanis az elõzõ napok esõzésétõl igen tekintélyes vízhozamúra duzzadt patak folyt ki a bejáratnál. Az elsõ 100 m nem volt nehéz, vízben tocsogva haladtunk elõre könnyûszerrel a 10-15 m magas és igen széles járatban.

Aztán hirtelen összeszûkült és nagyon alacsony járat következett pár méteren, kb 60x60 cm. És ott folyt át a patak is… Vezetõ nélkül itt biztos, hogy visszafordultunk volna. Mit volt mit tenni, aki szerette volna látni a barlang további izgalmasabb részeit is, az négykézlábra állva igyekezett átjutni ezen a rövid szakaszon, megpróbálva némileg szárazon maradni. De mindenki térdig és könyékig vizes lett, de ettõl még csak jobb kedvünk lett, és miután már csucsogott a víz a lábbelinkben, minden óvatoskodás nélkül bátran haladtunk tovább elõre a hol szûkebb, hol szélesebb, szép cseppkövekkel ékeskedõ járatokban.

Közben nagy örömmel készítettük a sztárfotókat. Egy-két helyen falmászás (3-4 m magasságok) következett túravezetõnk segítségével, máshol kúszás kellet ahhoz, hogy elérkezzünk az „Egérlyuk”-hoz, ahol már csakugyan nem tudtunk továbbjutni a patak vízhozama és a nagyon szûk járat miatt. De megbeszéltük, hogy ide száraz idõben még visszajövünk, és megnézzük, mi van a barlang további részében is! Visszaindultunk, és kifelé haladva még egyszer igyekeztünk emlékezetünkbe vésni a látottakat, mert nem mindennapi élmény volt ezt a szép barlangot bejárni. Visszatérve a bejárathoz, szaporábbra fogtuk lépteinket, mivel már kezdett esteledni. Útközben nagyon lelkesen emlegettük fel a látottakat, a falmászást, és mindannyian azon a véleményen voltunk, jól tettük, hogy áldoztunk pénzt arra, hogy legyen túravezetõnk. Megbízható, jó humorú, felelõsségtudó embert ismertünk meg Péter személyében, aki lassan barátunk is lett, nem csupán túravezetõ. Beláttuk, hogy nélküle egy szép 10 km-es erdei sétálás lett volna az egész a Méhséd völgyében, és a Kecskés és Meszes barlangokon, a Bíró Lajos barlang bejárati részén kívül nagyobb kaland nemigen várt volna ránk azon a napon. Itthon Magyarországon milyen könnyen „kidobjuk” a pénzt egy pizzára és egy sörre, vagy egy mozijegyre. Hol van az az élmény, ehhez az élményhez viszonyítva?!? Mindenesetre megbeszéltük, nem érdemes fukarkodni, még ha van is könyvünk és térképünk a környékrõl, - mert nem sokra megyünk vele, ha komolyabb helyekre szeretnénk eljutni. Mire a menedékházhoz érkeztünk, teljesen besötétedett. Egy Szolnoki társaság már régóta várakozott Péterre, de feltalálták magukat, nem elõször voltak ott és a tintázástól már elég jókedvük volt. Este még fõztünk egy bográcsos krumplipaprikást, és igyekeztünk volna hamar elaludni, azonban szolnoki barátaink nagyon jókedvûek voltak, nagyon lassan csitultak el.

Második napon reggel korán ébredtem, felöltöztem és nekiindultam egyedül, hogy a környéket kicsit bejárjam. Kb. két órát voltam távol, sok helyen voltam, még a faluban is, Sonkolyoson. Mire visszaértem, már nagyon készült a társaság, hogy megyünk a faluba, a piacra. 2.000- 2.500,- Ft (350-380.000 lei) volt egy pár használt német túrabakancs. Szinte mindannyian vásároltunk lábbelit. Én már sajnáltam, hogy Pesten több tízezer Ft-ot adtam egy olasz bakancsért, ami erdei túrázáshoz kitûnõ, de sziklás-barlangos helyeken nem igazán alkalmas annyira, mint ez az olcsó használt német lábbeli. Visszatértünk a menedékházhoz, majd irány a túrázás. Péter sejtelmesen mondta, hogy ma új kalandban lesz részünk, tartogat számunkra némi meglepetést. Meredek kanyonban haladtunk felfelé a szállásunktól nem messze, gyakorolhattuk a sziklamászást is - egyelõre alapfokon. Fentebb már könnyebben haladtunk.

Nagyon szép kilátóhelyekre vezetett minket Péter. A sziklaperemen állva beláttuk a Révi-szoros sonkolyosi szakaszát, lábunk alatt a mélységben ott hömpölygött a Sebes Körös, és ott volt lenn a menedékház is, meg az autók, mint apró játékszerek. Pihenés után jött a meglepetés: elõre kifeszített kötelek segítségével egy 20 méter széles szakadékon keltünk át. Félelmetes volt belegondolni, hogy ott fogunk lógni a nagy mélység felett, de amikor már ott voltunk, nem volt egyikünkben sem félelemérzet és már pedzegettük, hogy ha lehet, „még egyszer”, de Péter nem engedett, mivel volt még egy-két terve aznapra.

Újabb kilátó következett, majd egy barlang, közvetlenül a szállásunkkal szemközti sziklafal egyik rejtett zugában. Nehéz volt megközelíteni, de megérte. A barlang nem volt nagy, de már az elején izgalmas volt. Elõbb egy gerendába fogódzkodva kb. 8 m mélyre kellett lemászni, majd utána a Péter által felszerelt kötelekkel 12 m magasra kellett feljutni egy körtõben, mert ott kezdõdött a barlang igazán szép cseppköves része. Csak ámultunk és bámultunk, elõször is a köteles feljutás miatt, hiszen e nap elõtt még egyikünk sem tudta, mi az a beülõ, nem láttunk hegymászó- és barlangász köteleket, nemhogy használtuk volna õket valaha is. Aztán pedig bámultunk, milyen gyönyörû cseppköves járatai vannak ennek a kis barlangnak. Román neve: Hodoaba, de mi elneveztük Ékes barlangnak. Már besötétedett, amikor kijutottunk a barlangból, a leereszkedés a sziklafal aljába jól sikerült, és ismét élményekkel teli, tábortûz melletti beszélgetés következett. Csapatunkból hárman, a másik kocsival hazamentek, õk már nem maradtak a harmadik napra. Egy nagyobb létszámú csapat érkezett autókkal, a ház közelében vertek sátort. Megtudtuk, hogy õk a Szelek barlangjába mennek másnap reggel a kolozsvári barlangászok vezetésével. Péter elrendezte, hogy másnap reggel mi is bemehessünk ebbe a védett, vasajtóval lezárt barlangba. Este még bementünk a faluba kocsival, mert elfogyott a bortartalékunk. A faluból szerencsésen visszajutottunk, ám másnap reggel láttam, hogy a jobb hátsó kerék teljesen lapos.

Harmadik napon reggel korán keltünk és bejártuk a Szelek barlangjának kezdet szakaszát. A barlang több, min 50 km hosszú – Európa második leghosszabb barlangja. Érdekes volt látni egy föld alatti folyó évmilliós tevékenységének eredményét, de igazából nem volt olyan izgalmas és vonzó, mint egy cseppkõbarlang. Kicsit sivárnak és taszítónak tûnt a kanyargó meánderes járat. Jó volt, hogy bejutottunk és megnézhettük, de elég volt belõle egy óra. Visszatérve a szállásunkhoz kerékcsere következett, majd autóba ültünk és irány egy kaolin-bánya. Félelmetes volt a nagy külszíni fejtés eredményére – a hegy nagy tátongó sebére lenézni. Mivel szó esett arról, hogy kocsival kellene menni az Öreg (másnéven: Pokol) barlanghoz, elõbb tankolás következett, majd egy elég rossz minõségû, hosszú erdészeti út, ahol már többször is emlegettük, mennyivel magasabb kocsi a Lada, mint ez az öreg Ford… Egyszer-egyszer lekoppant a kocsi alja, de szerencsésen feljutottunk a uticélunkhoz, „Tízfalu” nevû elszórt hegyi településhez, lerobbanás nélkül. Pedig egyszer már úgy tûnt, hogy baj van a hûtõvízzel. De szerencsére semmi gond nem lett.

Délelõtt 11 óra volt, amikor Péter elkezdte felszerelni a vizes járathoz levezetõ kürtõ felsõ részében a leereszkedéshez szükséges köteleket. Már „gyakorlott” kötélhasználók lévén, könnyen leereszkedtünk egyenként a 10-12 méteres mélységbe. Nagyon izgalmasnak ígérkezett ez a barlangtúra is. Péter bevitt minket egy szûk, de magas járatba, ahol gyakorolhattuk az eddig tanult kitámaszkodós technikát. Mindannyian felmásztunk a járat végébe és büszkék voltunk magunkra, valamint hálásak Péternek, hogy biztonságérzetünket erõsítve és vigyázva ránk mint a két szemére - ezt kihozta belõlünk. A vizes járatban folytattuk utunkat, ahol már igazi cseppköves mesevilág tárult elénk.

Jártam már az Aggteleki-barlangban és a Medve-barlangban is, de ez a barlang messze felülszárnyalta mindegyiket, mert ez rejtélyes volt, kevesek számára elérhetõ: nehezen megközelíthetõ, világítás és járda nélküli, vad érintetlen járatokkal, denevérekkel, tízméteres és magasabb cseppkõoszlopokkal, 30 méteres nagyteremmel. Nem tudtunk betelni vele. A patak csobogása megnyugtató volt és lépten-nyomon új látnivalókkal találkoztunk. Péter egy helyen leült és egy kis agyagszobrocskát kezdett formálni, mondván, hogy erre még szükség lesz. Aztán átvezetett minket egy olyan alacsony nyíláson, ahol csak nagyon-nagyon laposkúszással lehetett átjutni. A nyáridõben, pocsolyában fetrengõ mangolica tisztának mondható lett volna hozzánk viszonyítva, ahogyan kinéztünk. De mentünk jókedvvel, habár néha már kicsit fáradtnak kezdtük magunkat érezni. A laposkúszás után egy olyan terembe érkeztünk, amelyet joggal nevezhetünk Barlangász - Képzõmûvész Galériának. Többszáz agyagból formált alkotás sorakozott itt egymás mellett, egyik-másik valóban mûvészi munka. Csak néztük õket, alig tudtunk betelni a látványukkal. Mi is készítettünk saját ötletünk szerint, és elhelyeztünk a többi között, tanújaként annak, hogy itt jártunk, és abban a reményben, hogy talán egyszer még visszatérhetünk ide megnézni, megvan-e még. Ez a hely volt a barlang végpontja, az itt elszivárgó patak több km-t vándorol még a hegy gyomrában, amikor aztán Révnél, a Zichy-barlangon keresztül napvilágra tör.

Visszaindultunk, de még mindig nem a kijárathoz. Péter felvezetett minket a Nagyterem kupolájában egy páhohyra. Jó volt ott lenni, habár már nagyon fáradtak voltunk. Egyikünk észrevette, hogy milyen jó itt az akusztika! Hogy ez eddig nem jutott eszünkbe!!! Énekelni kellene, hiszen mindannyian járunk/jártunk valamilyen kórusba és sok olyan mû van, amit kapásból többszólamban tudunk énekelni. „No, én ezt lentrõl szeretném meghallgatni” - mondta Péter, és már ment is lefelé. Eloltottuk a lámpákat és felcsendült az ének. Elõbb csak egy szólam, majd kettõ, három, néhol már négy zengett együtt, egyre bátrabban. Kotta nélkül, úgy szívbõl jövõn szárnyalt énekünk, mint talán még sohasem eddig. Nem tudjuk meddig énekeltünk, 10 percet, vagy félórát, mindegy. Életünk legszebb énekléseként éltük meg mindannyian. Péter nagyon - sõt, túlságosan is - csendben volt ott lenn, és még sokáig nem tudott megszólalni, miután leértünk hozzá. Csak annyit mondott, hogy nagyon köszöni nekünk, élete eddigi legszebb barlangászása ez a mostani volt. Mi pedig nagyon hálásak voltunk neki, amiért ide lehozott minket, ide a földalatti világba, amelynek titkait mindannyian vágytunk közelebbrõl megismerni és megtapasztalni, de önerõbõl és csak a térképeinkkel ide talán sohasem juthattunk volna el. Csendben, meghatottan indultunk el a kijáratot képezõ kürtõ felé.

Ekkor már este fél kilenc volt… Péter elõrement, majd egyenként felhúzott minket és leszerelte a kötélbiztosítást. Autóba ültünk és lassan araszoltunk visszafelé a sötétben az erdei úton. Ez a harmadik nap estéjén volt. Tele voltunk élménnyel, de némi szomorúság is vegyült a hangulatunkba, mert már csak egy-két óra, és itt hagyjuk ezt a szép vidéket, el kell búcsúznunk Pétertõl, aki már régen nem túravezetõnk volt, hanem annál sokkal több…

Megérkeztünk a szálláshoz, ettünk, csomagoltunk és ami a legnehezebb – elbúcsúztunk. Péter egy olajfestményt adott nekünk emlékbe, amely a menedékházat ábrázolta. Most, a harmadik nap végén nagyon éreztük, hogy ez a három nap egy végtelenül nagy ajándék lett számunkra. Az idõjárás is mindvégig nagyon kegyes volt hozzánk. Az õsz színeiben pompázó vidék lenyûgözõ volt, ez a vidék visszahív minket erre a helyre. És Péter egy nagyszerû ember, akit mindannyian nagyon megszerettünk és joggal mondhatjuk õt barátunknak.

Péter

Olyan volt ez a három nap számunkra, mintha mesében éltünk volna.

Aki nem hiszi, járjon utána…

Kocsis János