Szelek tábor 2009

Szelek tábor 2009. február 15.-22.

• Pénteken egész nap, de fÅ‘leg este, aggódva néztem a Sólymos dűlÅ‘ kis dombján álló L 200-ast, ahogyan szép lassan kezdte betemetni a szakadatlanul hulló hózápor, és a hozzá párosuló erÅ‘s szél. Éjféltájban azonban csak betuszkoltam magam a hálózsákba.
• Szombat hajnali 4 órakor Viorika rádión ébresztett, nehogy elaludjak. Kicsit nehezen tápászkodtam, de ahogy kinéztem az ablakon, kiszállt az álom a szemembÅ‘l. Az autóból nem sok látszott… na, így hogyan fogok levergÅ‘dni a hegyrÅ‘l? 11 óra volt Sadammal megbeszélve a „nagynyelÅ‘nél”, ez Sonkolyoson a legnagyobb kocsma, biliárddal, terasszal, ilyenkor télen füsttel, meg sörökkel. Szóval minden, ami egy ígéretes túra elÅ‘tt, illetve közben és utána kellhet. Még jó sötét van kint, mikor elkezdem kihordani a csomagokat. A francba… nem indul az autó! Már volt ilyen, nem nagyon csípi a hideget, a hideg annál inkább csíp… -7-et mutat a hÅ‘mérÅ‘. Nem nagyon értem mi lehet vele, mert idén volt már –20 is és szépen indult. Na mindegy nem nagyon töröm a fejem, hanem alkalmazom a jól bevált módszert, miszerint beteszek a motorhoz két fazék forró vizet, majd negyed óra elteltével, nyakon , illetve motoron öntöm vele. Szépen indul… na ezt már szeretem, jöhet a próba, hogyan küzd a hóban. Hihetetlen, ha már jár a motor, nincs akadály elÅ‘tte. Terepbe azért be kell tenni, mert egyébként irányíthatatlan. Kicsit izgulok a 33%-os leejtÅ‘n, de minden rendben van. A hólánc azért elkelne, kicsit csúszkál, de a keréknyomok az úton tartják. Kellene még valami gleccserszemüveg is, mert alig látok a nagy fehérségben. Ismeretlen terepen esélytelen lenne a lejutás, mert az út egyáltalán nem látszik, csak a szénaboglyákhoz és a terepidomokhoz tudok viszonyítani. Lent Rosián a faluban már nincs ilyen nagy hó, ugyanis ami nappal esett, az elolvadt, így aztán gondtalanul tudtam haladni, az Albioara- szoroson, az ErdÅ‘dámosi- karsztfennsíkon, és a Barátkai szerpentinen is. A „nagynyelÅ‘nél” még nincs senki ismerÅ‘s, így elsétálok falut nézni. 20 perc múlva jön a jelzés a mobilomra, hogy megérkeztek. Szadam, Jocó, és Andris kocsmáról kocsmára sétálgatva engem keres, Árpa azonban az igazak álmát alussza az anyósülésen, mert valami buliban volt az éjjel. Hamar a függÅ‘hídhoz érünk és leparkoljuk a kuka mellett a két járművet. Át a hídon, át a réten, fel a dombon… itt is vagyunk. Szelek… nem hiába a neve, most is süvít a szél, csak most befelé. Nyáron kifelé fújta a besöprött faleveleket, most befelé szívja a jeges levegÅ‘t. Meg is lett az eredménye… befagyott a lakat. Egy marék falevél, egy loccsintás neofalin, és már dübörög is a láng befelé a lyukon. Ilyen tüzet sem láttam még, a lángja felülrÅ‘l lefelé ég.
• Délután 1 órakor csuktuk magunkra az „Alvilág Kapuját”. Öltözködés és pakolászás a Karácsonyfában, majd indulás a Hypodrom felé. Másfél óra csúszás, kúszás, kapaszkodás, zsákadogatás után érjük el az alaptábor helyét. Én már eddig is eléggé elfáradtam, de mint megtudtam, mindjárt indulunk is tovább és még csak az út elején vagyunk, ráadásul eddig „könnyű” volt a terep is. Tavaly itt táboroztunk, és az idei tábor nagy része is itt fog „éjszakázni”, és „nappal” innen indulnak kutatni, térképezni, fotózni. Nincs több idÅ‘m morfondírozni, mert már el is indultunk az elÅ‘retolt felé. ElsÅ‘ akadály a „KÅ‘dzsungel”, mindenfelé függÅ‘leges sziklaoszlopok meredeznek felfelé, meg lefelé is. Gyakran a tűhegyes vagy éppen penge éles sziklák tetejére kell lépkedni, majd szakadékok felett, óriási terpeszekben átlépkedni a következÅ‘ szikla tetejére. Az ideális az lenne, hogy két kézzel kapaszkodik az ember, mert különben könnyen elveszítheti az egyensúlyát és akkor biza lepottyanhat, vagy elég, ha csak mellé lép egy kicsit, közé lép két kÅ‘nek, és máris kész a baleset. Nálunk ráadásul fejenként két nehéz beg van, így nincs mindig lehetÅ‘ség a kapaszkodásra. Egy-egy nehezebb kuszodai szakasz, vagy éppen egy nagyobb szintemelkedéssel járó függÅ‘leges akna kimászása után, kisebb pihenÅ‘ket tartunk, úgy kb. óránként. Ilyenkor benyomunk pár csokit, szÅ‘lÅ‘cukrot, na és vizet, mert az energia és a folyadék, nagyon fogy a szervezetbÅ‘l, ekkora megterhelésnél. Árpi, ahogy megállunk elalszik, én csak pihegek a zsákomra dÅ‘lve és törölgetem a szemüvegemrÅ‘l az izzadságot. Meg sem merem kérdezni, hogy mennyi van még hátra, mert biztos sok és még csak ezután jön a neheze, hangozna a válasz. Néhány órai hihetetlen küzdelem után, már alig bírom felemelni a zsákomat, amit kézben kell vigyek, de van hogy a hátamról is le kell vegyem a „kétajtós szekrényt” és akkor már kettÅ‘t kell vonszolni a kuszodákban, vagy feldobálni egy-egy párkányra nagyobb fellépések elÅ‘tt. 8 órai kínszenvedés után éjféltájban megérkezünk az elÅ‘retolt táborhelyre. Hevenyészve elkészítem magamnak a fekvÅ‘helyemet, eszek valamit és már nyomom is a puha homokot. Éjszaka többször is arra ébredek, hogy hol itt sajog, hol ott nyilall valamelyik alkatrészem.
• 11 órakor ébredünk. Még így az elsÅ‘ éjszaka után várom, hogy valami fény derengjen, a hajnalt jelezve, de a késÅ‘bbiekben már rutinosabb „felkelÅ‘” leszek. A mai modern technikának köszönhetÅ‘en már lehetne kakaskukorékolásra is ébredni, de úgy döntenek a többiek, hogy nincs ébresztÅ‘, hanem kelünk amikor jól esik. 8-9 óránál nem nagyon tudunk többet aludni. Feltételezem a teljesen ingermentes környezetben sokkal zavartalanabbul, intenzívebben tudunk pihenni, ráadásul a levegÅ‘ is nagyon friss, (a Hypodromban 3 km/órás állandó huzatot mértem). Mivel nekem a „padlásszoba” jutott, én inkább lekelek, mint fel. Kb 3 méterrel a többiek felett aludtam, és kicsit bosszankodnak is mikor mászok le, mert a falakról a homokot rádarálom a fekhelyükre, ezért aztán igyekszenek mindig hamarabb felkelni és összepakolni, megelÅ‘zendÅ‘ ezt az aprócska balesetet. A „konyhában” meglehetÅ‘sen kevés a vízszintes hely, teázásnál, mindenki kell fogja a poharát, mert szinte lehetetlen olyan helyet találni ahol megállnának. Túra elÅ‘tt jól bekajálunk, mert nem nagyon lehet megsaccolni, hogy mikor érünk vissza. Arra azért lehet számítani, hogy hosszú meló lesz, hiszen nem véletlenül jöttünk be az elÅ‘retoltra. Hihetetlen milyen megkönnyebbülés hogy nem kell cipelni nehéz zsákot a hátunkon, meg még vonszolni egy másikat kézben. Így is 2 órai kÅ‘kemény csúszás-mászás következett, addig a pontig, ahol a mai térképezÅ‘ műszak elkezdÅ‘dik. Már írjuk is a kis táblácskákat a térképezési pontokhoz;… TM… azaz Tavas- Misid járat. A Tavas járatban igazából tavat nem láttam pedig a neve után erre számítottam. Kisebb pocsolyákon viszont annál többször kellett átugrálni, átlépni, átkúszni. A nyomok alapján azonban sejteni lehet, hogy amikor az (Öregek) elÅ‘ször erre jártak és elnevezték a járatot, sokkal nagyobb vízállás lehetett. 15 órai kemény meló után hajnali 5 órakor hulla fáradtan értünk vissza az elÅ‘retolt kis táborhelyünkre. Én csak ráborultam az elsÅ‘ kÅ‘re, és vártam hogy készüljön valami meleg tea vagy leves. Úgy éreztem magam, mint akit agyonvertek. Minden tagom fájt, de a legkínzóbb az a tompa fejfájás volt, ami aztán még vagy két napig nem akart szűnni.
• KövetkezÅ‘ felkelés már (hétfÅ‘) délután kettÅ‘re esett, így a kérdés; hogy mi lesz a reggeli? Már kicsit értelmét vesztette, de azért felfaltuk, bármi is volt az. (Sose kérdezd, csak hunyd be a szemed és falatozzál…) Ezen a napon igazi csemegével szolgált Árpi és Szadam, elvittek a barlang Tavas járati végpontjába, majd az Aktív végpontra is. (Speo. Terminus 1968) El lehet képzelni milyen nehézségek árán jutottak el ideáig a felfedezÅ‘k, ha 11 évbe tellett…! Egy kicsit örömmámortól megrészegülve gondolok arra, hogy hosszában végigjártam a barlangot, ám elszörnyülködve gondolok arra, hogy még mennyi járat, terem, kuszoda, hasadék, akna, kürtÅ‘ van, amiben nem jártam, és talán sohasem fogok. Ismét egy kis bolhán csüngÅ‘ porszemnek érzem magam a természet e hatalmas képzÅ‘dményében, ahol évezredeken- évmilliókon át gigászi erÅ‘k ostromolták az anyaföld kérgének legtetejét. Most mintha kicsit frissebben értem volna vissza, a 14 órai expedícióról. Lehet kezdek belejönni. Már a konyhai munkából is ki tudtam venni a részem kis hagymapucolással, hamar rotyog is a leves, meg valami második.
• Kedden „reggel” már csak délután 5 kor sikerül ébrednünk, de így sem aludtunk sokkal többet 8 óránál. A mai program CS- mint Csirke és A” mint Aktív 2 jelzett. Kicsit rövidebbre kell fogjuk a dolgot mert Andrásnak vissza kell indulni a kijárat felé hogy Csütörtökön haza vonatozhasson, mi pedig megyünk ki a Hypodromba találkozni a többiekkel. Így aztán az 5 órás túra után éjféltájban tértünk nyugovóra.
• Szerdán kicsit ráhúztunk az alvással, hogy kipihenve és friss erÅ‘vel érjünk a nehéz pálinkás flakonok elé. ( A mieink már régóta könnyűek) Délután kettÅ‘ után nem sokkal hagytuk el az elÅ‘retolt táborhelyet, és mint megannyi kínkeserves járatba, pillanatnyilag, ide sem kívánkozik vissza egyik porcikám sem. 3 óra alatt szinte kirohantunk a Hypodromig. Hát hiába; „hazafelé a cigány lova is jobban húz”. Kb így számítottuk hogy délután fél hatkor nem sokan lesznek a pihenÅ‘ben, de azért annak örültünk hogy hagytak nekünk két lányt táborügyeletben. Miután meglettek a pálinkás flakonok, jól elszórakoztattuk egymást, amíg a többiek lassan beszállingóztak a táborba.
• Csütörtökön az UHU járatot térképeztük- kutattuk. Na ez is azok közé tartozik, ahová egyikünk sem kívánkozik vissza az elkövetkezendÅ‘ tíz évben. Egy órás menet után felkapaszkodunk egy kürtÅ‘n, fogás alig. Rendesen be kell feszítsem magam a két fal közé, hogy tudjak milliméterenként feljebb araszolni. Nini egy szűkület. Kínkeservesen átpréselem magam. Bár eleinte nem megy mert nagyon feszengek. Beszorult a mellkasom. Úgy érzem sohasem fogok tudni ebbÅ‘l a kelepcébÅ‘l kiszabadulni. Aztán megpihenek egy kicsit, megnyugszom, ellazulok. Nem megy így sem, mert felfelé nagyon lazán nem lehet haladni. Még egy pár jógalégzés, koncentrálok, hogy a megfelelÅ‘ izmaimat, alkatrészeimet, amik be vannak szorulva elernyesszem, viszont amikkel kapaszkodok, illetve haladok elÅ‘re azokat pedig maximális erÅ‘be hozzam. Óriási koncentrációra van szükség ahhoz, hogy ily módon úrrá tudjon lenni az ember a testén. A karatéban és egyéb sportágakban is hasonló módon hoznak ki maximális teljesítményt pl. egy ütésnél, ám ott csupán egy pillanatra van szükség erre a koncentrációra, míg itt akár hosszú percekig is. Sikerült. Kint vagyok a „kutyaszorítóból”, ám korai az öröm, mert most meg fejjel lefelé lógok egy akna tetejében, ami vagy 6 méter magas. Kezeimmel megtámaszkodok a szemben lévÅ‘ falon egy kis hajlatban, majd macskadomborítás közben megpróbálom a lábaimat kihúzni a szűkületbÅ‘l, hogy azokkal a kezeim segítségére legyek, mert már nem nagyon bírják a rájuk esÅ‘ megterhelést. Sikerül végre rendes helyzetbe hoznom magam. Hátamat a falnak lábaimat a szemben lévÅ‘ falnak vetve kicsit megpihenek, hogy körülnézhessek, hogyan fogok lejutni az akna aljába. Végül addig lépkedek, támaszkodok forogva a falakon, amíg sikerül lejussak. A járat a továbbiakban sem volt valami szívderítÅ‘, annyi különbséggel, hogy most már nem csak a mélységekkel, magasságokkal, szűkületekkel kellett küzdeni, hanem a sárral és iszappal is. Miután feltérképeztük UHU-t, vissza a már jól ismert nehézségeken, amik attól, hogy tudtuk mi vár ránk nem lettek könnyebben leküzdhetÅ‘k. SÅ‘t így csurom sárosan nehezebben tapadtunk meg a falakon, a szűkületben pedig a ránk rakódott sárréteg is nehezítette az átjutást. Visszaérve a táborba a már sokat látott barlangászok is rákérdeztek, hogy hol tudtuk így összesározni magunkat?
• Péntekre a CCA járat térképezése jutott kis csapatunknak. A Nagyteremig, ahol az Aktív járat és a CCA elágazik, vagy másfél órát tocsogtunk a patakos járaton. Na itt most letisztítjuk az elÅ‘zÅ‘ napi agyagot.  Ezt fogjuk térképezni? Na mi sem tudtuk mire vállalkozunk…! A CCA járat egy szűk hasadékrendszer, ahol a meder szintjén csak nagyon ritkán lehet elférni, pedig térképezni ott illik. Mármint a járat aljában. Sokszor úgy oldottuk meg a dolgot, hogy felmásztunk addig, ahol át tudtuk magunkat préselni a szűk sziklafalak között, majd leereszkedve a vízig, addig kukucskáltunk, amíg rá nem akadtunk egymás fényére. Ez annyira megnehezítette és lelassította a munkánkat, hogy a felénél, már azon kezdtünk gondolkozni, hogy visszafordulunk, de aztán belehúztunk és 7 óra alatt sikerült bejutni a szifonig. Itt aztán megállapítottuk, hogy egy új állatfajt kell kitenyésztenünk a továbbjutáshoz; a „búvárdenevért”.
• Este kicsit hamarabb tértem nyugovóra, mert hárman szombat reggel 5-kor indulunk ki, hogy Szadamék elérjék a reggeli vonatot. A többiek még maradnak vasárnapig. Ismét 2-2 beg, de már könnyebbek, no meg mi is rutinosabban mozgunk, így aztán pillanatok alatt kint voltunk a Karácsonyfában. Itt aztán pakolás, öltözködés (végre tiszta, száraz ruhába) hogy bátran léphessünk 164 óra vakondolás után a napfényre. A vonat már rég elment amikor én még az autót próbáltam beindítani, végül a közönség sgítségét vettem igénybe. A faluból kerítettem egy szerelÅ‘t, aki hozott meleg vizet és bikázó kábelt, így már ment is a dolog. Meg kell jegyezzem, hogy Román ember volt és nem fogadott el pénzt a Magyartól. Ennyit a politikáról….. KésÅ‘bb kiderült; két izzító gyertya nem működött, és a maradék kettÅ‘ pedig kevés volt a –14 fokos hajnali Révi szorosban

·        Most még kicsit pihenek, mert már meg az ujjbegyeimben lett izomláz. 

Mimi a nemnormális