Szelek tábor 2009

Szelek tábor 2009. február 15.-22.

• Pénteken egész nap, de főleg este, aggódva néztem a Sólymos dűlő kis dombján álló L 200-ast, ahogyan szép lassan kezdte betemetni a szakadatlanul hulló hózápor, és a hozzá párosuló erős szél. Éjféltájban azonban csak betuszkoltam magam a hálózsákba.
• Szombat hajnali 4 órakor Viorika rádión ébresztett, nehogy elaludjak. Kicsit nehezen tápászkodtam, de ahogy kinéztem az ablakon, kiszállt az álom a szememből. Az autóból nem sok látszott… na, így hogyan fogok levergődni a hegyről? 11 óra volt Sadammal megbeszélve a „nagynyelőnél”, ez Sonkolyoson a legnagyobb kocsma, biliárddal, terasszal, ilyenkor télen füsttel, meg sörökkel. Szóval minden, ami egy ígéretes túra előtt, illetve közben és utána kellhet. Még jó sötét van kint, mikor elkezdem kihordani a csomagokat. A francba… nem indul az autó! Már volt ilyen, nem nagyon csípi a hideget, a hideg annál inkább csíp… -7-et mutat a hőmérő. Nem nagyon értem mi lehet vele, mert idén volt már –20 is és szépen indult. Na mindegy nem nagyon töröm a fejem, hanem alkalmazom a jól bevált módszert, miszerint beteszek a motorhoz két fazék forró vizet, majd negyed óra elteltével, nyakon , illetve motoron öntöm vele. Szépen indul… na ezt már szeretem, jöhet a próba, hogyan küzd a hóban. Hihetetlen, ha már jár a motor, nincs akadály előtte. Terepbe azért be kell tenni, mert egyébként irányíthatatlan. Kicsit izgulok a 33%-os leejtőn, de minden rendben van. A hólánc azért elkelne, kicsit csúszkál, de a keréknyomok az úton tartják. Kellene még valami gleccserszemüveg is, mert alig látok a nagy fehérségben. Ismeretlen terepen esélytelen lenne a lejutás, mert az út egyáltalán nem látszik, csak a szénaboglyákhoz és a terepidomokhoz tudok viszonyítani. Lent Rosián a faluban már nincs ilyen nagy hó, ugyanis ami nappal esett, az elolvadt, így aztán gondtalanul tudtam haladni, az Albioara- szoroson, az Erdődámosi- karsztfennsíkon, és a Barátkai szerpentinen is. A „nagynyelőnél” még nincs senki ismerős, így elsétálok falut nézni. 20 perc múlva jön a jelzés a mobilomra, hogy megérkeztek. Szadam, Jocó, és Andris kocsmáról kocsmára sétálgatva engem keres, Árpa azonban az igazak álmát alussza az anyósülésen, mert valami buliban volt az éjjel. Hamar a függőhídhoz érünk és leparkoljuk a kuka mellett a két járművet. Át a hídon, át a réten, fel a dombon… itt is vagyunk. Szelek… nem hiába a neve, most is süvít a szél, csak most befelé. Nyáron kifelé fújta a besöprött faleveleket, most befelé szívja a jeges levegőt. Meg is lett az eredménye… befagyott a lakat. Egy marék falevél, egy loccsintás neofalin, és már dübörög is a láng befelé a lyukon. Ilyen tüzet sem láttam még, a lángja felülről lefelé ég.
• Délután 1 órakor csuktuk magunkra az „Alvilág Kapuját”. Öltözködés és pakolászás a Karácsonyfában, majd indulás a Hypodrom felé. Másfél óra csúszás, kúszás, kapaszkodás, zsákadogatás után érjük el az alaptábor helyét. Én már eddig is eléggé elfáradtam, de mint megtudtam, mindjárt indulunk is tovább és még csak az út elején vagyunk, ráadásul eddig „könnyű” volt a terep is. Tavaly itt táboroztunk, és az idei tábor nagy része is itt fog „éjszakázni”, és „nappal” innen indulnak kutatni, térképezni, fotózni. Nincs több időm morfondírozni, mert már el is indultunk az előretolt felé. Első akadály a „Kődzsungel”, mindenfelé függőleges sziklaoszlopok meredeznek felfelé, meg lefelé is. Gyakran a tűhegyes vagy éppen penge éles sziklák tetejére kell lépkedni, majd szakadékok felett, óriási terpeszekben átlépkedni a következő szikla tetejére. Az ideális az lenne, hogy két kézzel kapaszkodik az ember, mert különben könnyen elveszítheti az egyensúlyát és akkor biza lepottyanhat, vagy elég, ha csak mellé lép egy kicsit, közé lép két kőnek, és máris kész a baleset. Nálunk ráadásul fejenként két nehéz beg van, így nincs mindig lehetőség a kapaszkodásra. Egy-egy nehezebb kuszodai szakasz, vagy éppen egy nagyobb szintemelkedéssel járó függőleges akna kimászása után, kisebb pihenőket tartunk, úgy kb. óránként. Ilyenkor benyomunk pár csokit, szőlőcukrot, na és vizet, mert az energia és a folyadék, nagyon fogy a szervezetből, ekkora megterhelésnél. Árpi, ahogy megállunk elalszik, én csak pihegek a zsákomra dőlve és törölgetem a szemüvegemről az izzadságot. Meg sem merem kérdezni, hogy mennyi van még hátra, mert biztos sok és még csak ezután jön a neheze, hangozna a válasz. Néhány órai hihetetlen küzdelem után, már alig bírom felemelni a zsákomat, amit kézben kell vigyek, de van hogy a hátamról is le kell vegyem a „kétajtós szekrényt” és akkor már kettőt kell vonszolni a kuszodákban, vagy feldobálni egy-egy párkányra nagyobb fellépések előtt. 8 órai kínszenvedés után éjféltájban megérkezünk az előretolt táborhelyre. Hevenyészve elkészítem magamnak a fekvőhelyemet, eszek valamit és már nyomom is a puha homokot. Éjszaka többször is arra ébredek, hogy hol itt sajog, hol ott nyilall valamelyik alkatrészem.
• 11 órakor ébredünk. Még így az első éjszaka után várom, hogy valami fény derengjen, a hajnalt jelezve, de a későbbiekben már rutinosabb „felkelő” leszek. A mai modern technikának köszönhetően már lehetne kakaskukorékolásra is ébredni, de úgy döntenek a többiek, hogy nincs ébresztő, hanem kelünk amikor jól esik. 8-9 óránál nem nagyon tudunk többet aludni. Feltételezem a teljesen ingermentes környezetben sokkal zavartalanabbul, intenzívebben tudunk pihenni, ráadásul a levegő is nagyon friss, (a Hypodromban 3 km/órás állandó huzatot mértem). Mivel nekem a „padlásszoba” jutott, én inkább lekelek, mint fel. Kb 3 méterrel a többiek felett aludtam, és kicsit bosszankodnak is mikor mászok le, mert a falakról a homokot rádarálom a fekhelyükre, ezért aztán igyekszenek mindig hamarabb felkelni és összepakolni, megelőzendő ezt az aprócska balesetet. A „konyhában” meglehetősen kevés a vízszintes hely, teázásnál, mindenki kell fogja a poharát, mert szinte lehetetlen olyan helyet találni ahol megállnának. Túra előtt jól bekajálunk, mert nem nagyon lehet megsaccolni, hogy mikor érünk vissza. Arra azért lehet számítani, hogy hosszú meló lesz, hiszen nem véletlenül jöttünk be az előretoltra. Hihetetlen milyen megkönnyebbülés hogy nem kell cipelni nehéz zsákot a hátunkon, meg még vonszolni egy másikat kézben. Így is 2 órai kőkemény csúszás-mászás következett, addig a pontig, ahol a mai térképező műszak elkezdődik. Már írjuk is a kis táblácskákat a térképezési pontokhoz;… TM… azaz Tavas- Misid járat. A Tavas járatban igazából tavat nem láttam pedig a neve után erre számítottam. Kisebb pocsolyákon viszont annál többször kellett átugrálni, átlépni, átkúszni. A nyomok alapján azonban sejteni lehet, hogy amikor az (Öregek) először erre jártak és elnevezték a járatot, sokkal nagyobb vízállás lehetett. 15 órai kemény meló után hajnali 5 órakor hulla fáradtan értünk vissza az előretolt kis táborhelyünkre. Én csak ráborultam az első kőre, és vártam hogy készüljön valami meleg tea vagy leves. Úgy éreztem magam, mint akit agyonvertek. Minden tagom fájt, de a legkínzóbb az a tompa fejfájás volt, ami aztán még vagy két napig nem akart szűnni.
• Következő felkelés már (hétfő) délután kettőre esett, így a kérdés; hogy mi lesz a reggeli? Már kicsit értelmét vesztette, de azért felfaltuk, bármi is volt az. (Sose kérdezd, csak hunyd be a szemed és falatozzál…) Ezen a napon igazi csemegével szolgált Árpi és Szadam, elvittek a barlang Tavas járati végpontjába, majd az Aktív végpontra is. (Speo. Terminus 1968) El lehet képzelni milyen nehézségek árán jutottak el ideáig a felfedezők, ha 11 évbe tellett…! Egy kicsit örömmámortól megrészegülve gondolok arra, hogy hosszában végigjártam a barlangot, ám elszörnyülködve gondolok arra, hogy még mennyi járat, terem, kuszoda, hasadék, akna, kürtő van, amiben nem jártam, és talán sohasem fogok. Ismét egy kis bolhán csüngő porszemnek érzem magam a természet e hatalmas képződményében, ahol évezredeken- évmilliókon át gigászi erők ostromolták az anyaföld kérgének legtetejét. Most mintha kicsit frissebben értem volna vissza, a 14 órai expedícióról. Lehet kezdek belejönni. Már a konyhai munkából is ki tudtam venni a részem kis hagymapucolással, hamar rotyog is a leves, meg valami második.
• Kedden „reggel” már csak délután 5 kor sikerül ébrednünk, de így sem aludtunk sokkal többet 8 óránál. A mai program CS- mint Csirke és A” mint Aktív 2 jelzett. Kicsit rövidebbre kell fogjuk a dolgot mert Andrásnak vissza kell indulni a kijárat felé hogy Csütörtökön haza vonatozhasson, mi pedig megyünk ki a Hypodromba találkozni a többiekkel. Így aztán az 5 órás túra után éjféltájban tértünk nyugovóra.
• Szerdán kicsit ráhúztunk az alvással, hogy kipihenve és friss erővel érjünk a nehéz pálinkás flakonok elé. ( A mieink már régóta könnyűek) Délután kettő után nem sokkal hagytuk el az előretolt táborhelyet, és mint megannyi kínkeserves járatba, pillanatnyilag, ide sem kívánkozik vissza egyik porcikám sem. 3 óra alatt szinte kirohantunk a Hypodromig. Hát hiába; „hazafelé a cigány lova is jobban húz”. Kb így számítottuk hogy délután fél hatkor nem sokan lesznek a pihenőben, de azért annak örültünk hogy hagytak nekünk két lányt táborügyeletben. Miután meglettek a pálinkás flakonok, jól elszórakoztattuk egymást, amíg a többiek lassan beszállingóztak a táborba.
• Csütörtökön az UHU járatot térképeztük- kutattuk. Na ez is azok közé tartozik, ahová egyikünk sem kívánkozik vissza az elkövetkezendő tíz évben. Egy órás menet után felkapaszkodunk egy kürtőn, fogás alig. Rendesen be kell feszítsem magam a két fal közé, hogy tudjak milliméterenként feljebb araszolni. Nini egy szűkület. Kínkeservesen átpréselem magam. Bár eleinte nem megy mert nagyon feszengek. Beszorult a mellkasom. Úgy érzem sohasem fogok tudni ebből a kelepcéből kiszabadulni. Aztán megpihenek egy kicsit, megnyugszom, ellazulok. Nem megy így sem, mert felfelé nagyon lazán nem lehet haladni. Még egy pár jógalégzés, koncentrálok, hogy a megfelelő izmaimat, alkatrészeimet, amik be vannak szorulva elernyesszem, viszont amikkel kapaszkodok, illetve haladok előre azokat pedig maximális erőbe hozzam. Óriási koncentrációra van szükség ahhoz, hogy ily módon úrrá tudjon lenni az ember a testén. A karatéban és egyéb sportágakban is hasonló módon hoznak ki maximális teljesítményt pl. egy ütésnél, ám ott csupán egy pillanatra van szükség erre a koncentrációra, míg itt akár hosszú percekig is. Sikerült. Kint vagyok a „kutyaszorítóból”, ám korai az öröm, mert most meg fejjel lefelé lógok egy akna tetejében, ami vagy 6 méter magas. Kezeimmel megtámaszkodok a szemben lévő falon egy kis hajlatban, majd macskadomborítás közben megpróbálom a lábaimat kihúzni a szűkületből, hogy azokkal a kezeim segítségére legyek, mert már nem nagyon bírják a rájuk eső megterhelést. Sikerül végre rendes helyzetbe hoznom magam. Hátamat a falnak lábaimat a szemben lévő falnak vetve kicsit megpihenek, hogy körülnézhessek, hogyan fogok lejutni az akna aljába. Végül addig lépkedek, támaszkodok forogva a falakon, amíg sikerül lejussak. A járat a továbbiakban sem volt valami szívderítő, annyi különbséggel, hogy most már nem csak a mélységekkel, magasságokkal, szűkületekkel kellett küzdeni, hanem a sárral és iszappal is. Miután feltérképeztük UHU-t, vissza a már jól ismert nehézségeken, amik attól, hogy tudtuk mi vár ránk nem lettek könnyebben leküzdhetők. Sőt így csurom sárosan nehezebben tapadtunk meg a falakon, a szűkületben pedig a ránk rakódott sárréteg is nehezítette az átjutást. Visszaérve a táborba a már sokat látott barlangászok is rákérdeztek, hogy hol tudtuk így összesározni magunkat?
• Péntekre a CCA járat térképezése jutott kis csapatunknak. A Nagyteremig, ahol az Aktív járat és a CCA elágazik, vagy másfél órát tocsogtunk a patakos járaton. Na itt most letisztítjuk az előző napi agyagot.  Ezt fogjuk térképezni? Na mi sem tudtuk mire vállalkozunk…! A CCA járat egy szűk hasadékrendszer, ahol a meder szintjén csak nagyon ritkán lehet elférni, pedig térképezni ott illik. Mármint a járat aljában. Sokszor úgy oldottuk meg a dolgot, hogy felmásztunk addig, ahol át tudtuk magunkat préselni a szűk sziklafalak között, majd leereszkedve a vízig, addig kukucskáltunk, amíg rá nem akadtunk egymás fényére. Ez annyira megnehezítette és lelassította a munkánkat, hogy a felénél, már azon kezdtünk gondolkozni, hogy visszafordulunk, de aztán belehúztunk és 7 óra alatt sikerült bejutni a szifonig. Itt aztán megállapítottuk, hogy egy új állatfajt kell kitenyésztenünk a továbbjutáshoz; a „búvárdenevért”.
• Este kicsit hamarabb tértem nyugovóra, mert hárman szombat reggel 5-kor indulunk ki, hogy Szadamék elérjék a reggeli vonatot. A többiek még maradnak vasárnapig. Ismét 2-2 beg, de már könnyebbek, no meg mi is rutinosabban mozgunk, így aztán pillanatok alatt kint voltunk a Karácsonyfában. Itt aztán pakolás, öltözködés (végre tiszta, száraz ruhába) hogy bátran léphessünk 164 óra vakondolás után a napfényre. A vonat már rég elment amikor én még az autót próbáltam beindítani, végül a közönség sgítségét vettem igénybe. A faluból kerítettem egy szerelőt, aki hozott meleg vizet és bikázó kábelt, így már ment is a dolog. Meg kell jegyezzem, hogy Román ember volt és nem fogadott el pénzt a Magyartól. Ennyit a politikáról….. Később kiderült; két izzító gyertya nem működött, és a maradék kettő pedig kevés volt a –14 fokos hajnali Révi szorosban

·        Most még kicsit pihenek, mert már meg az ujjbegyeimben lett izomláz. 

Mimi a nemnormális