Ünnepi tiszteletadás a havasokban
Idén első alkalommal került megrendezésre az „ünnepi" Bihar csúcs meghódítása.
Az ötlet annak a véletlennek köszönhető, hogy a forradalom és szabadságharc éve (1848-49), és a Bihar csúcs magassága (1848,5 m), igen csak egybeesik. Maros, Békés és nem utolsó sorban Bihar megyéből gyűltek össze a résztvevők.
Nagy elszántsággal vágtunk neki Belényesből a Csabai Bihargók csapatával. Egészen a szerpentinig szépen haladt a karaván, ám a hegyen egyre jobban a hó lett az úr. A szgk.-ra sikerült felrakni a hóláncot, ám a mikrobusz „kinőtte", így azt vontatni kellett a helyszínig. Ez időben is sokat jelentett, de vezetni sem volt könnyű ilyen körülmények között.
Megérkezve a tervezett parkolóhoz, teljesen esélytelen volt, hogy ott tegyük le a kocsikat, így tovább gurultunk a sípályához. Itt 1 óra áskálódás vontatás, tologatás árán, betettük a kocsikat a parkolóba.
Kis késéssel ugyan, de fél kilenckor a 24 elszánt turista nekivágott az útnak. A 6 hótalpas törte az utat a „mezítlábasok" előtt.
Szükség is volt erre a segítségre, mert már az elején is igen csak mély volt a hó, ráadásul továbbra is egyre nagyobb pelyhekben hullott. Az út eleje igen kellemesen zajlott, majd 3 km után jött a kaptató. Itt többször is meg kellett állni pihenni, mivel a nagy hóba sűrűn combig beszakadtunk és ez sok erőt kivett a csapat minden tagjából. Néhányan a visszafordulást latolgatták, de sikerült őket meggyőzni, hogy a Visszhangos- kőt (1650 m) azért próbáljuk meg elérni együtt. Felfelé haladva az idő egyre rosszabbra fordult, a gerincre kiérve a szél is egyre erősödött, csak úgy vágta a jeges hódarát az arcunkba. A hó itt már elérte a másfél méter mélységet. Többen megfelelő öltözet hiányában fáztak, úgyhogy ekkor már biztossá vált hogy maximum a Visszhangos- kőig megyünk, bár az az 500 méter, ami még odáig volt az is soknak bizonyult. 200 méter kemény küzdelem után kénytelenek voltunk belátni, hogy vissza kell forduljunk. A szél borzalmasan erős volt (kb 70-80 km/h), a jeges levegő csak úgy vágott bele a bőrünkbe, a látótávolság néhány 10 méter volt, a tájékozódás a Gps-ekkel is nagyon nehezen ment. Kijelzők befagytak, nekem le kellett venni a szemüvegemet, mert az is befagyott, így én harcképtelenné váltam. A már sokat próbált harcos társak is egymást kérdezgették, hogy mi legyen. Végül is sikerült egybe tömöríteni a csapatot (az erős szélben a kommunikáció is nehézkes volt, csak integetni tudtunk egymásnak.
Mikor aztán összegyűltünk; elénekeltük a Himnuszt, a Szózatot, és a Székely himnuszt ( a végére többen már nagyon fáztak), majd kis téblábolás után rátaláltunk a levezető útra. Páran sajnáltuk hogy „meg kellett futamodnunk", de amint a kiírásban is állt, a biztonságot tartottuk elsődleges szempontnak. Egy óra múlva már le is értünk a biztonságot adó fák közé, ahol lassan elkezdett kisütni a nap.
Időnként szikrázó napsütésben készíthettünk pár csodás képet, és közben szomorkásan ballagtunk lefelé; hogy bezzeg odafent nem tudott ilyen szép idő lenni. Leérve a parkolóhoz, hamar megtárgyaltuk, hogy még menjünk el a Rozsdás árokhoz, hogy nehogy „üres kézzel" kelljen hazatérnünk. 20 percre volt kiírva az úttól, de ez még nyáron is nonszensz, most meg elég nevetséges volt, mikor a harmadik 20 percnél még kérdezgették páran hogy sok van e még. Én biztattam a csapatot, hogy az egész 20 perc tehát nem lehet sok.
Mire a Rozsdához értünk ismét elbújt a nap, viszont előkerült a szél és a havazás. Pár szép ködös képet azért készítettünk, aztán hazaballagtunk.
1848-49-ben sokan áldozták vérüket a hazáért, mi most csak egy kis fáradságunkat áldoztuk fel, hogy tisztelegjünk az emléküknek. Ők nem tudták megismételni e tettüket, pedig megtennék ha lenne rá alkalmuk. Mi viszont minden évben meg tudunk emlékezni róluk, és remélem hogy jövőre is összegyűlünk ennyien, és talán a hegy szelleme is kegyesebb lesz és jövőre felenged minket a csúcsra, hogy ott énekelhessük el a himnuszt.
Bajtársi üdvözlettel;
Mohapafrany
Imi
Fotók: