Dél-Bihari barangolás a Zarándi csapattal

Félretéve a péntek 13-at körbelengő babonákat, neki indultunk a hagyománnyá vált Zaránd Barangolói Egyesület által megrendezett januári közös túrázásra. 6 fős kis csapatunk (Judit, Sanyi, Zsoc, Zoli, és mi ketten) képviselte a Viharsarkot, illetve Budapestről érkeztek, a tavaly megismert „hegyen kávét főző csapat”, feleségekkel, gyerekekkel kibővülve.
Ezúttal nem a jól bevált, és megszokott kishalmágyi hotelben volt a szállásunk, hanem Lazuri nevű településen a Mennyország Csücske Turistaházban. A kívülről mutatós épület belülről már kevésbé volt meggyőző, de egy hétvégét el lehetett tölteni itt, főleg úgy, hogy jó volt a társaság.
Vacsora előtt Nagy Árpád köszöntötte a lelkes hegyre vágyókat, 35 természetbarát ülte körbe az asztalt. A másnapi túrát is elővezette. Az általuk felfestett „kék kereszt” jelzésen, a Nagy Biharra vezető ösvény bejárását tűzte ki célul. Én már ekkor biztos voltam abban, hogy a csúcs közelébe se fogok jutni.
Estebéd után nehezen jött álom a szemünkre, hajnalban pedig már kakasszó késztetett minket ébredésre. A szokásos reggeli sürgés- forgás után, az udvaron várta a hátizsákokkal, hótalpakkal felszerelt csapatot egy traktor kettő pótkocsival, és Árpiék autója utánfutóval. Indulhat a fapados járat a túra kiindulási helyére. Sanyi a traktor kerekén talált nekünk kellemes helyet. A fiúk az ülésként szolgáló deszkákon utaztak. Meseszép völgyben zötyögtünk 6,5 km-en keresztül. Juditkával már ekkor megbeszéltük, hogy jutunk, amíg jutunk a hegyen, de biztos gyalog megyünk vissza a szállásra, nem hagyhatjuk ki ezt a sok csodát.
Úgy döntöttem, most kipróbálom a hótalpazást, lelkesedésem korán elhagyott, bár így utólag bevallom, háton sem jobb cipelni.
Elindult a csapat. Szépen, lassan emelkedett az ösvény a völgyben. Az „itt kezdődik az emelkedés” rész előtt összeállt újfent a csapat. A hó egyre vastagodott, így igazán hasznosak voltak a hótalpak, nekem pedig hótalpas férjecském mögött bandukolni. Ez nekünk a negyedik alkalom, hogy Árpi által vezetett túrán veszünk részt, így meg sem lepődtünk azon, hogy a tempó „kissé” erőltetett, nem sokat kellett azon gondolkodnom, mikor vegyen elő a fényképezőgépet, mert akkor csak lemaradtam. Így menet közben kattintottam. Egy igazán pompás emelkedő előtt el kezdtünk osztani, szorozni. Mivel a hó is elkezdett igen intenzíven esni, tehát kilátás nem kecsegtetett minket a kb 10 percre innen található kilátóponton, a Nagy-Bihar távolságáról nem is beszélve, így a két fős női szakasz visszafordulót hirdetett. Ekkor 4 km, és 500 szint volt lábunkban. Ha gyalog megyünk vissza a szállásra, kb 15 km lesz így is a vége. Jó lesz ez, és a csodás völgy már várt minket. Ekkor Zsocot már régen láttuk. Sanyi és Jani a Kékestető magasságát meglépték, majd ők is csatlakoztak hozzánk. Zoli még tovább menetelt, így kissé szétszakadt a viharsarki hatos fogat.
A hó egyre sűrűbben esett, csodás volt a fákat, hegyeket, völgyeket belepő fehér paplan.
Visszaérve a túra kiindulási pontjához, egy fenyő alá húzódva elfogyasztottuk állófogadásos ebédünket. Az egyik pesti család is befutott, és mivel a túravezető felesége, Emi által vezetett Suzukis retúrjárat még kilátásban sem volt, ezért ők is velünk tartottak a gyalogos visszaúton. Igazán jól tettük, hogy ezt választottuk, hatalmas jégképződmények, dermedt patak, jéghidak, havas különleges fák kápráztattak el minket. Nagyon lassan haladtunk, nem lehetett elsuhanni ennyi csoda mellett. Fára másztunk, ugri-bugriztunk, hó figurákat építettünk, vidáman teltek a percek.
Délután 3 óra körül értünk szállásunkra. Felfrissültünk, majd közösségi életet éltünk az étkezőben. Közben vártuk a hátra maradt csapatot.
Már sötétben kezdtek el visszaszállingózni a magasabbra törő túratársak. Végül az utolsó csapat, élén Árpival, és köztük Zsocival is megérkeztek. Ők sem jutottak fel a Nagy-Bihar csúcsára, a hótalpakkal is térdig süllyedtek a friss porhóban. Nem tűntek csalódottnak.
Vacsora után hamar nyugovóra tértünk, sok szép élménnyel telve könnyebben jött álom a szemünkre.

Vasárnap reggeli után kevéske ember indult neki az Árpi féle levezető sétának. Az eredeti cél, a 980 m magasan található uránbánya lett volna. De mivel még ebéd várt minket, ezért kedves túravezetőnk úgy döntött, egy rövidebb, de igazán kellemes sétát teszünk. Ismét ropogott az egyre vastagodó hó a talpunk alatt. Egy szép, szénaboglyás tisztást elérve előkerültek az egyesületi zászlók is, a megcsappant csapatfotó is elkészült. Innen már szinte csak lefele vezetett utunk. A két túragyerkőc, Timur és Zsombor nagyon élvezte a popsisít, a hólepte vízmosásban csak úgy suhantak, kacajtól volt hangos az erdő. Visszaérve a szállásra már ebéd várt minket, mi pedig Zsocot, aki végül felment az uránbányához. Persze hamarosan meg is érkezett.
Készülődés után búcsút vettünk kedves barátainktól, jövőre találkozunk jelszóval.

Ismét egy felejthetetlen élménnyel gazdagodtunk. Hóesésben, varázslatos környezetben arcpirosító, lélektisztító kirándulást tettünk. Nagyon szép hétvége volt!