Szabadon a természetben ...

Megváltozott minden, a megszokott dolgok, most hiányoznak!
Rákaptam az ízére, minden alkalmat kihasználtam, csak menjünk valahova…
A hegyek látványa, már messziről nézve is bizsergető érzés a tarkómban, ahogy közeledünk, szalad az adrenalin az erekben. Minden alkalom, (ha már nem is először jártam ott), örömmel és várakozással teli. Kezdő korom első túráin, rácsodálkoztam a „nagyok” vizuális memóriájára, ma már nekem sem okoz gondot, madártávlatból „ott a Bocsásza”, a Harasztosi-magura fenyőkúpja, kedvencem, a Pontos-kő, a Nagy-Bihar tornya…
Rákészülni egy túrára testileg és lelkileg, az-az igazi. Minden évszakban más és más a táj, a színek és a formák örök változása. A terített virág és mohaszőnyeg minden alkalommal térdre kényszerít, így hódolva természet anyánk csodáinak. Fenyvesek és bükkösök, egyenek oszlopai magasodnak felettem, vegyes nyírfás, csalitok, tépik a ruhámat, öreg (hölgyek) tölgyek elszáradt ágai közt, botorkálva túrázni … Hányszor álmodozom.
Csípős csalánban, embernyi harasztban, óriás lapulevelek között bolyongani élvezet. Patakok, mint megannyi fürge csalogató kihívás, átkelni rajtuk, néha nem is olyan egyszerű, csak egy „ugrás”, inogó kövek, csúszós mohás sziklák, bedőlt fák ágai megadóan törődnek bele az elmúlásba.
Ördögszántásokon bukdácsolva, vigyázni hova is lépsz! Lefelé-felfelé a gördülő köveken, esőben csúszós meredek hegyoldalakon.  Bukdácsolni a „sima” legelőkön, ahol a vadak által feldúlt buckákon toljuk előre testünket.
Télen a szűz hóban lépkedni, térdig süllyedni a kidőlt és eltakart ágak között, a Mezőhavas oldalán a borókák és törpefenyők marasztalásában. Izzadni és fázni egyszerre, a kezünk a túrabotra tapad.
Esőben bőrig ázni, de nem lehet az, hogy kimegyünk, és nem másszuk meg a Tatárhavast, pedig akkor és ott az a rengeteg kankalin és hunyor csak nekünk nyílik. Őszi erdőkben barangolva rúgni az aranyavart, a bordóban lemenő napba nézni, az valami hátbizsergető.
Megmászni csúcsokat, egyiket a másik után, csak azért mert még itt, vagy ott nem jártam soha, felkapaszkodni lehetetlen helyeken, és gerincen cikázni, siratófalon körömmel kapaszkodni, átbukni a másik oldalra. Mindjárt odaérünk érzés, „már csak 300 m”, de merre is?

Tolulnak bennem a gondolatok az érzések, aki még nem próbálta, annak legalább egyszer ki kell próbálnia magát ebben a miliőben. Az akaraterő, és kitartás az emberben megerősíti az önbecsülést és a hitet.
A mostani szobafogság megerősíti bennem azt az érzést, hogy ez az életem, az én világom, amiben kiteljesedem, nem törekszem már nagy teljesítményekre, az nem az én testemnek való, oda csak menjenek a fiatal „zegék”! Elég az a kakasmandikó, kónyavicsorgó, tavaszi lednek, cölöpgombák, harasztok, csillagmohák, stb. látványa, a szél átható vagy simogató érintése.
Madárdal és békapárzás, elsuhanó vipera félelmetes kísértése, idétlen szalamandrák akrobatikus mutatvány az avarban, patakban. Szitakötők, vízirigók, fenyőszajkó kattogása, hollók károgása a magasban. Kiállni a szikla peremére legyőzni a szédülést, összeszorított fogakkal.
Nem történik semmi különleges, csak eggyé válunk a természettel, alkalmazkodunk a helyzethez, az időjáráshoz a társasághoz! Ó az a „Társaság” az még egy élmény, nem számít a hegyen, hogy TE ki is vagy! Lehetsz bárki, mindenkinek ugyan az-az élmény jut (JÁR)! Lehetsz profi, lehet a felszerelésed ultra, a bakancsod Vibrám, a zsákod ócska, a botod fából…a lényeg az agyadban lefotózott és eltárolt valóság, csak ott és akkor megismételhetetlenül. Lihegni a légszomjtól, izzadni a kimerültségtől, elterülni a krokusz-mezőn, napozni a tavaszi hűvös szélben, csúcs-csokit majszolva. Csodálni az elénk táruló panorámát a völgyekben elterülő felhőpárnákat, télvíz idején örülni a másodpercekre kinyíló hófelhők közül kikukkantó napocska sugarainak, majd botorkálni az átláthatatlan ködben, sűrű sötéten, fejlámpázni, de a szerencséseknek megadatik a telihold fénye is egyszer-egyszer az életben. Ismerek olyanokat is, akik mindig tudnak „még egy kis kitérőt” az elfáradt csüggedt társaságnak, az ám az igazi kaland!
Megpihenve, a kocsikhoz vagy buszhoz érve, felfrissülve, elbóbiskolni, adomázni egész úton kacagni, tervezve a következő utat, pedig még haza sem értünk, fel sem dolgozva az aznapi csodát.
Nekem most ez nagyon hiányzik, és ki tudja… jössz –e még?

B.G.E.