Téli túrán a Bihargók 2007. január végén

A Bihar-hegység második legmagasabb csúcsára indult el a Csabai Bihargók nem is annyira kis csapata, számszerint 14 fõ, ama nevezetes január 19-én, pénteken reggel, mikor is a Kirill orkán tartotta lázban fél Európát. Csütörtök este, no meg péntek hajnalban is árgus szemekkel, és még olyanabb fülekkel tapadtunk a média korszerûbbnél korszerûbb eszköztárára, hogy figyelemmel kísérjük a már jó elõre beharangozott katasztrófa-idõjárás alakulását. Valami olyan vihar közeledik, amilyet még élõ ember nem látott, mindenesetre ilyen nagy biztonsággal és bõ terjedelemben ennyire még sosem jeleztek elõre vihart. Európa északi és nyugati részein már több halálos áldozat is van, kisebb ezer méteres hegycsúcsokon is 200-al süvit a viharos szél Németországban, az utcákon majdhogynem repkednek az emberek, teherautókat lök arrébb az orkán, amely kérlelhetetlenül közeledik felénk az elõjelek szerint…tehát ideális túraidõ -:). Épp e hírek hatására döntöttem úgy, hogy a biztosabb és pontosabb indulás érdekében, már csütörtök este Árpihoz költözök. Hallgatjuk, látjuk mi is Árpival, a német híradásokat a tévében és az interneten. Az elõrejelzés szerint úgy tûnik, hogy átalusszuk az orkán legvadabb részét és reggelre az orkán mögött már lassan csak visszaáll a rendes kerékvágásba az idõ ( persze nyilvánvaló, hogy csak lassan fog csendesülni a szél). Senki sem hív, nem telefonál, mindenki elszánt ezek szerint arra, hogy nekiinduljunk a hetekkel ezelõtt eltervezett túrának. Izgalmunkban csak hajnali 1 órakor sikerült elaludnunk és már 4 körül ismét figyelõ állásba helyezkedtünk. Izgalmunk érthetõ, hiszen ha tényleg az az idõjárás jön ránk, amit ígérnek, akkor nem sok esélyünk van célunk megvalósítására, miszerint feljussunk a Bihar hegység második legmagasabb csúcsára, és az ott üzemelõ meteorológiai állomáson két éjszakát eltöltsünk. No és persze már az odaút is izgalmasnak ígérkezhet. Közben azért megszületik egy "B"-terv, amely szerint ítéletidõ esetén Kalotaszegen alszunk és csak másnap indulnánk fel a csúcsra. A csapat mindenesetre elszánt, és indulásra kész: szép apránként szállingóznak be a tagtársak a belényeskék mikrobuszba reggel 6-órakor.
A határátkelésnél már heten vagyunk bent és még egy másik autóban öten követnek minket. A híres, nevezetes Szalontán, két bennszülött is csatlakozik hozzánk, a mindenre elszánt földrajztanár István, és Gabriella úrhölgy. Teljes a létszám, lehet falni a kilométereket a csodás román utakon. Persze nem nagyon bánjuk, de a vihar csak nem akar lecsapni ránk. Egy-egy közepesebb széllökést leszámítva, teljesen jó idõben utazhatunk. Még a nap is ki-ki süt. Kezdenek lekerülni a goretex ruhák, Gyula lelkileg felkészül a 16 fokos verõfényes idõjárásra (késõbb kiderült ruházatilag is majdhogynem csak arra készült…). Nagyváradot elkerüljük az elkerülõ úton, a Királyhágón átbucskázunk, és hipp-hopp, már el is fordultunk Sebesvár (Bologa) felé.
Ezen az elég jó úton egészen Havasrogozig (Rogojel) megyünk. Elõtte még Székelyjón megpróbálunk kávézni, de ez nem jön össze. No egye fene, talán így is fog menni a hegymászás. Az autókat egy biztonságosnak ítélt keresztezõdésben leparkírozzuk Havasrogoz elején. 11 óra tájban fél óra csomagolgatás után, máris nekivághatunk a nagy kalandnak hatalmas zsákjainkkal. Senki nem vesz fel túl sok ruhát, mert tudjuk, hogy a kemény emelkedõkön, így is jól meg fogunk izzadni. Ez így is lett. Miután a Vlegyásza menedékházhoz (1420 m.) vezetõ jelzéseket szokás szerint elvétettük, kis dzsungelharc következett (aki erre jár, vésse eszébe, hogy majdnem minden út oda vezet a menedékházhoz, csak tudni kell nagyjából az irányt:-). Na itt az is megizzadt, aki nem akart. A hómentes talaj lassan olvadékossá, havassá változott és egy hegyoldalon jeges meredéllyel kell megküzdenünk.
Az elsõ állomásunkat a menedékházat csakhamar elértük. Mikor pár éve itt jártam, még csak egy épület volt, de azóta kinõtt a föld alól még vagy három. Úgy látszik, errefelé is kezd a turizmus divatossá válni. A ház elõtt terepjáró áll, nem volt nehéz vele feljönni az alig 10 centis hóban. Gondolom a gazdája sem emlékszik ilyen enyhe januárra. Kis pihenõ a menedékházban: tea, kávé, csoki, szalonna, no meg pólócsere. Gyorsan indultunk tovább, mert tudtuk, az enyhe tél ellenére a java még csak ezután következik. Nem túl hosszúak ilyenkor a nappalok, és nem sok kedvünk lett volna sötétben botorkálni a hóviharban. Igen jól olvassa a kedves hallgató, ha hiszi ha piszi, a határtól mindössze 100 km-re olyan hegyvonulatok húzódnak, ahol egy jó kis hóvihar szinte bármikor elképzelhetõ. Alföldi szemmel pislogva, nehéz elképzelni, hogy amikor idehaza 15-20 fok van és egy szál pólóban gereblyézzük a cukorrépa gyökerérõl a hántolt árpaszemeket, akkor a hegyekben akár 150 km-es szél és -25 fok is lehet. No pláne januárban. Szóval máris indulunk fel a piros karika jelzésen, meg talán kék háromszögön is a meteohoz. Felfelé haladva egyre egybefüggõbbé válik a hó, majd a köd is sûrûsödik, a szél pedig egyre elviselhetetlenebbé válik (a Vlegyásza hosszú, széles gerince vonzza a felhõket télen-nyáron…). 80 km-es orkán tombol 100-as lökésekkel. Ez olyan erõs szél, hogy rendesen rá kell feküdni, ha elõre akar haladni az ember. A símaszk, szemüveg, szélálló kabát és nadrág bizony kötelezõ felszerelés. Ezek nélkül nem igazán ajánlatos ilyen körülmények közé keveredni, hamar lefagyhat az ember arcáról a mosoly. Talán 2 óra alatt érünk fel a csúcson lévõ jéggé fagyott kõbunkerbe. A kép már ismerõs a Szárkõrõl, de azért itt is jócskán megcsodáljuk az oszlopok és drótkötelek fél méter szélesre hízott jégzászlóit. A képek alapján simán mondhatnám azt is, hogy egy sarkkutató-állomáson jártunk. De persze én nem olyan családból származom. Végre betámolyoghattunk a viharból az alagsori gépház elõterébe. Itt egy nagy sárga generátor fogadott minket. Ettõl lesz majd áram, meg víz. Pár percen belül, az is kiderült, hogy nem számítottak arra, hogy ilyen idõjárási körülmények között meg fogunk érkezni, így be sincs gyújtva, meg talán hely sincs annyi, ahányan vagyunk. Hosszas huzavona után, azért apránként kezdett rendezõdni a helyzet. A begyújtás problémás volt, mert a hatalmas szél visszanyomta a szobákba a füstöt. Persze ha ki lehetett volna nyitni az ablakokat, akkor ezen a helyzeten lehetett volna javítani, csakhogy azok többsége be volt fagyva, így vagy kinyitni nem lehetett, vagy becsukni. A mi szobánkba pl. befújt egy kis havat a szelecske a csukott ablakon keresztül. Elõször két szobát utaltak nekünk ki, amiben összesen 4 ágy volt, majd még egy szobácskát, a szolgálatos meteorológus szobáját kaptuk meg egy ággyal, jó szándékuk jeléül... 14 fõre egy kicsit kevésnek tûnt, de addig matracozott a házinéni, hogy a végén még jöhetett volna pluszba is pl mellém egy leányka. Este teázás után, még sokáig tracsiparti volt, majd gondolva a másnapi haláltúra gyötrelmeire, szép lassan nyugovóra tértünk az addigra otthonossá változott, jó meleg szobákban.
Kicsit nehezen aludtam el, mert nekem speziel úgy tûnt, hogy a szél le fogja bontani fölülünk a házat. Aztán meg arra ébredtem, hogy szélcsend van. Persze mikor kimentem terepszemlét tartani rájöttem hogy a szélcsend itt 50 km-es szelet jelent. Hamar el is határoztuk, hogy a Fehér kövek, meg még majd ami belefér, az lesz a túracélpont a szombati napra. Próbáltunk gyorsan elkészülõdni a reggeli the-end-õkkel, de sok ember kis helyen lassan készülõdik. A táv a Fehér kövekig nem sokkal több két kilométernél, és mindössze csak annyi dolgunk lett volna, hogy kövessük a gerinc vonulatát. El lehet gondolni, milyen idõjárás lehetett, ha 14 tapasztalt hegyimedvének, gps-el, térképpel, tájolóval felszerelve, sikerült az elsõ bozótosba betévedni. Innen nem kis üggyel-bajjal visszatértünk a gerincre. További hosszas keresgélés után egyszer csak egy pillanatra kibukkant a sûrû ködfelhõbõl a jellegzetes sziklaorom halvány sziluettje. Ennyi elég is volt nekünk, azonnal felismertük a Fehér kövek markáns vonulatát, ha még oly kevéssé is mutatta csak meg magát. Azonnal nagy integetésbe kezdtünk, hogy a hátrébb lévõk máris kezdhetnek ereszkedni a nagyon meredek domboldalon, mi már ugyanis egy kicsit túl is mentünk az ideális ereszkedésen. Egy széles sípályaszerû oldalban egészen az útig kell leereszkedni. Ha a köd nem oszlott volna egy kicsit, bizony ismét beleereszkedtünk volna az erdõbe, ahol aztán jó ideig kereshettük volna a helyes utat. De szerencsénk volt. Egyre lejjebb csúszkálva, egyre többet és tisztábban láttunk. Mire leértünk még a nap is kisütött egy órácskára. Az óriási sziklavár 1300 méter hosszan 200 méterrel magasodik a Fãget (Bükk) nevû havasi legelõre, ami tulajdonképpen egy hatalmas völgyfõ a Kishavas (1688), és a Vigyázó csúcsa között. A sziklataréj peremén végigsétálni, csak nagyon óvatosan ajánlott, fõleg így téli idõben. A havas, nedves, jeges, köveken, egy rossz mozdulat és máris 200 méterrel közelebb kerülhetünk a tengerszinthez, ami persze az ember egészségi állapotának nem szokott jót tenni. Azonban óvatosan és egymást segítve mi is minden gond nélkül mentünk el a közepéig. Innen fantasztikus látvány tárul a bátor turista elé. Végig lehet látni a Vigyázó hegység délkeleti szegletét. Szemben a Kalotaszeget elõtt meghúzódó Hármas Kõszikla markáns vonulata, alattunk pedig a sûrû erdõben, megbújnak a Vãrfuras, Vãrtop, Lespezi, ªuºman barlangok, és nem utolsó sorban a Rekiceli-vízesés (Havasrekettyei-v.e.). Nem gyõzünk betelni a csodás panorámával, csak úgy szívjuk magunkba a megannyi látnivalót, de sajnos a rövid téli nappal ismét sietésre ösztönöz bennünket. Kis tanakodás után, a Havas-köz, Kis-havas, Néma-havas irányába vesszük utunkat. A Havas-köz gerincén követjük a kék sáv jelzést, ami egészen Pádisig, vagy akár Biharfüredig is vezet. Sajnos a jelzések errefelé elég kaotikusak, nehéz eligazodni rajtuk. Ajánlatos nagyon körültekintõnek lenni, és elõször inkább nyáron javaslom bejárni a vidéket, vagy tapasztalt vezetõre bízni magunkat. Itt már tudjuk, hogy az idõ rövidsége miatt a Néma-havasig nem fogunk eljutni, így javasoltam a csapatnak, ha már itt járunk, menjünk fel a Kis-havasra. Egy darabig még páran követtek minket, de aztán már csak Robival ketten törtük az utat felfelé, nem kis nehézségek árán. A hóban minden lépésnél térdig, combig süllyedve, hamar görcsöt kapnak a lábizmok, így gyakran kell váltani, hogy ki is törje az utat. Ez persze két embernél nem igazán mûködik, mert így túl kevés pihenõidõ jut. Ráadásul a térképen az út és a csúcs között egyáltalán nincs jelölve erdõ, a valóságban, pedig már fél órája csak fákat látunk…kissé eltértünk a tervezett iránytól. Nyáron már jártam erre, így sejtem mit kell keresni. Egy hatalmas tisztás közepén egy kis szikla-kiemelkedést. Mivel hosszas bolyongás után sem találtunk ki az erdõbõl, meg a GPS szerint már 1693 méteren vagyunk, úgy döntöttünk, hogy légvonalban elindulunk a Havas-közön levõ nagy fenyõhöz, ahol a többiekkel a találka meg volt beszélve. A leereszkedés izgalmasra sikerült, de nekünk tetszett. Hamar le is értünk a megbeszélt pontra, de a csapat már elindult vissza a szálláshely felé. Gyors léptekkel hamar beértük õket. Nagy meglepetésünkre, ünnepi fogadtatásban volt részünk, díszsorfal, meg üdvrivalgás közepette bújtunk át társaink túrabotjai alatt. Én persze számítottam rá, hogy kapok a kobakomra, de szerencsére ez elmaradt. Pár perc múlva elértük a piros karika jelzést, amit nem könnyen tudtunk követni, egészen fel a gerincig. Itt belecsatlakoztunk a mûszerek által jelzett ide utunk során húzott GPS-"csiganyálba" és ezen, biztonságosan visszaértünk a meteó-állomásra. Itt a gerincen a már megszokott orkán erejû szél kísért minket, de merem állítani a többiek nevében is, hogy jó érzés volt, ahogyan a tûhegyes jégkristályok, olykor-olykor az arcbõrünkbe martak. Kellemesen elfáradva mentünk be a konyhákba egy kis meleg leves és tea után nézelõdve.
Vasárnap kicsit szomorúan pakolásztunk, szívesen maradt volna még a többség ezen az elvarázsolt vidéken. A holdbéli táj, a sejtelmes köd, a napsütés nélkül is vakító fehérség, az állandóan tomboló szélvihar, olyan nyugalmat áraszt, amitõl hamar felfrissül az ember elméje. Itt nem kell aggódni, hogy lekéssük a villamost, nem taposnak rá a lábainkra, gondolataink szabadon szárnyalhatnak, a természet iszonyatos, vad erejével. A városlakók könnyen hihetik azt, hogy az emberiség mindenek felett áll, pedig aki csak egyszer megfordul egy ilyen helyen beláthatja, hogy az ember csak egy aprócska törékeny kis porszem ezen a bolygón. Ha visszaél a természettel, az könnyedén söpri el az életet, és ez ellen senki, semmit nem tehet. Ilyen filozofikus gondolataim közepette ereszkedünk le a Vladeasa-turistaházig, ott kicsit uzsonnázunk, majd tovább gurulgatunk a szép tavaszi idõben, az üde, friss, meredek domboldalakon. Elfelejtetem mondani, hogy a Vlegyásza-gerincrõl lekanyarodva azonnal ismét tavasziassá változott az idõ. Az autókat megpillantva ismét visszatérnek a szokásos idegesítõ gondolatok: Vajon Istvánék elérik a csatlakozást? Este Izaura lesz a tévében? Gyõzikének beoltották már a kutyáját? A határon sokan lesznek? Egyáltalán különben is hol a fenében van megint a kocsikulcs? Pár kilométerrel lejjebb megállunk megnézni a százéves körüli Sequoia mamutfenyõket. Ez látványos és érdekes kitérõ, egy közeli domboldalra. Egy tanyán, kis fenyves között akadunk rá a két óriási példányra. Hajdanában biztos láttak szebb idõket is szegény élõlények, de most szinte siralmas a környék látványa. Persze ehhez nagyban hozzájárulhatott a nemrég itt átvonult vihar is. Mindenfelé kettétört fenyõk, sok szemét, rendezetlen udvarok, romos kerítések. A két mamutfenyõ az alsó másfél méteren teljesen össze van nõve, heten kellettünk hozzá, hogy átérjük. Alacsony kerítéssel van elkerítve és még padok is vannak a megpihenni szándékozóknak. Érdekes tobozaiból és a vihar által levert gallyaiból néhányat zsebre tettünk, hogy az otthoniaknak legyen mit mutogatni. Ezután irány a vízesés, a Havasrekettyei/Rekiceli (avagy Székelyjói)-vízesés. A Székelyjó-völgyébe érve jobbra fordulunk, ahol egészen jó úton elõször egy víztározó mellett haladunk el majd beérünk Havasrekettye településre. A falu központjánál jobbra egy völgyön kb. 4 km-t haladunk felfelé az autókkal. Elérve az Égett-völgyet leparkolunk, majd gyalog megyünk még vagy egy-másfél kilométert. A vízesés lenyûgözõ látványt nyújt. 36 méterrõl két lépcsõben zúdul alá a félelmetes vízmennyiség. Nagyobb vízhozamnál, eléállva szinte elsodorja az embert a katlanból kiszoruló levegõ. Összhatásában, talán a leglátványosabb vízesés a Szigethegységben. Persze mindig az a legszebb, amelyiknél éppen vagyunk. Az út tovább felszerpentinezik a vízesés tetejéhez, innen megint másik arcát mutatja az impozáns természeti jelenség. A hatalmas sziklafalon hidegebb teleken, jégfalmászó versenyt szoktak rendezni a hegyimentõk, de most csak szép kedvesen csordogált a csõ végébõl az ide vezetett vizecske. +10-15 fokban esze ágában sem volt befagyni. Innen fentrõl a sûrû cserjéktõl nem a legjobb a kilátás, ezért kis ösvényecske vezet a sziklafal pereméig. Biztosítás nélkül ne próbálkozzon senki a legszélére kiállni, mert nemrég így lelte halálát egy óvatlan turista. Mi is óvatosan nézelõdünk még egy kicsit, megkeressük az ide rejtett geo-ládát, majd visszasietünk az autókhoz, hogy megkezdjük a hazautazást ezen a szép tavaszias délutánon. Az autóban úgy döntünk, még van annyi idõnk, hogy meglátogassuk, az amúgy is útba esõ Sebesvárat, Bologán. A vár még így romjaiban is nagyon hangulatos és látványos, szép idõben jól belátni a környéket. Mi nem csak környékre való kilátással foglalkoztunk, mert lázba hozta a csapatot a nemrég megismert új bújócska a geoládácskával. Mintha aranyat keresnénk akkora az izgalom. Sok szem ládát lel, jön az újabb közmondás, így Robi újabb két pontot kap, vagy mi a fene. Ennek is beleírjuk a noteszébe, hogy ideügyeskedtük magunkat, aztán most már tényleg sipirc hazafelé. Szalontán már jócskán esett mikor érzékeny búcsút vettünk Temesvári sorstársainktól, akik idõközben Bihargókká változtak. Az Uniós határon kis fennakadás a váltás miatt…..mikor fognak vajh megtanulni stafétabottal váltani a szervek? A határ után Atit kitettük egy zöldséges standnál, két zsák krumplit meg be. Ki- és bekacskaringózunk Gyula és Csaba utcáin, végül már csak egyedül meresztgetem egyre fáradtabb szemüvegemet a sötét, esõs Békési utakon.